Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert
a föld kebelében dolgoznak.
A földmivesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, Isten
szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg ezüst pénzt előteremt, a
föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki
ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét koczkáztatja minden nap.
És mégis szereti hazáját.
A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál,
melylyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze,
az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is
emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a
plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a
hol a földkebel munkásairól van szó.
Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és
izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló
jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?
Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas
finánczvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk:
honnan vegye hát?
Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: «innen».
Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.
A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak
nekünk, hogy azoknak tíz évi terméke megfelel a jegybank érczalapjának.
Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk
kell érte.
Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven
akarja szolgáltatni magát.
Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i. mikor a
poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje); czime volt: «Az
ember és az arany.»
«Te úr vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes és szegény,
Nincs rang-különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
– Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.»
Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk
körül.
Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában
tizenhatfontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog
idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot
emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.
Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték.
S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az
ember-észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.
Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási
háztetők sora, vagy mint titánok sirkertje: emelkedik egyik gömbölyű
hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik,
északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik
Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban
Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulató ligetét
irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle
az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.
E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája,
mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza,
jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.
S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.
E kultura, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.
A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét
felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak
vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos,
gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s
emeletes paloták.
Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott
lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó lehelletével.
Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém
kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán
elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.
Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is
ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti
illatában a foghagyma és vadpoloska prægnans tulajdonságait.
A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből
rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny
elszabadul a légbe.
S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész
életét; s virágaik virágoznak benne.
Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fönt
vakító láng tünik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyujtva, azóta
szakadatlanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a
katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlök
elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban
együtt van az ólom, arany, ezüst.
Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.
S a mint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel
szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fujtató óriási
gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vízgép ereje
versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években
elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra
szakítva hajította ki a tulsó oldalon.
Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék,
megszitálják, megfüröszszék, megszárítsák, kemenczébe tegyék. Tűz, víz,
gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak
gyermek-kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a
munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást
felváltva bir meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember
felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett,
megint újra kezdi.
De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A
fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a
dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában:
annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? kiszámítania az időt
másodperczre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem
engednek.
Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és
ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb, mint az
ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák
képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a
nemes érczczel vegyült czinkdarabok.
Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette
czinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű
lugzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt
bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta
folyadékban a belecsorgó arany fényű nedvtől lassankint rőt barna
moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító
szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesítése Kiss
Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az
eddigiek csak az ezüstöt tudták præcipitálni, ez a legkisebb mennyiségű
aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután
ugyanazon lúg, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől
megszabadulva, folytatja évről évre működését ujra meg ujra.
Innen a próba-műhelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes
ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczú emberek foglalkoznak e
munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi.
Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy
kásaszem, egy mákszem az; – a melyik már egy lencseszem, az nagy úr. –
Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik
sárgás; az aranynyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.
S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt,
hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: «Szerencse fel!»
hány ember tüdeje telt meg méreg-gőzzel és a kemenczék izzó lehével?
Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet.
A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő
napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van
elégedve vele, csak munkája legyen mindig.
De a bánya-tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna,
mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.
Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; a minek valóságáról
kutforrásom kezeskedik.
Egy részvényes társaság sok éven át míveltetett egy tárnát, folytonos
veszteséggel. Végre megsokalta a ráfizetést, s abba hagyta. Egyik tagja
a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négy
ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni
akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak
tovább-mívelését «urburának» hiják s az a szokás, hogy ha a tovább
mívelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát
fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer
forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy
közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kisérletre
járuljon ugyanannyival. «S mi lesz, ha azt is elveszted?» kérdé a
felszólított. «Akkor főbe lövöm magamat.» A felszólított nem állt rá a
vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott
egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a
keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal
végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna,
úgy, hogy az utóbbi években százhúsz ezer forint jövedelmet hajtott. Az
ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy «Isten áldása rá!» Láttam a
derék bányásznak egy ház magasságú nemes érczkő-halmazát, mely becslés
szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt;
nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden
kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain
keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a
saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és
az ezüst az emberek Istene, s a magyar nem hiába nevezi azt
«Krisztus»-nak.
Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem
tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre
hoztak. Áldassék érte Isten és ember!