Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, a mikor legelőször
összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor
utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat.
Harmincz év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s
biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt
állítani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!
Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, a kik magukat a közéletben
«legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb» előczímekkel
készülnek megkülömböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén) s
ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul
a kálvinista kurátor, koadjutor-kurator és főkurátor dignitásai
várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katholikus
közöttük. A minek ismét igen regényes története van; ide illik hors
d’œuvrenek.
Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik
főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben
szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgy, hogy a
főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen,
keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, a hol elérik,
azonnal felakaszszák. Egyszer aztán a perzekutoroknak elárulá egy kém,
hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A
tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, a kik
épen akkor darabolták szélylyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a
főkapitány rendeletét betüszerinti értelemben vette: a pópát
felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a
haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett
belőle nagy harcz, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély,
a miből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés
következtében katholikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katholika volt s
a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág
római katholikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra
beszentelték s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen
szolgabirót, a mint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik
a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek:
mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem
ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nem rég
árverezték el, a mi szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek,
a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag
palánkjait ereklyéül új kastélya verandájába és lépcső-tornáczába
építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk
ötven-hatvan forint között váltakozik.
Erős tanulmány volna egy biographia-irónak Teleki Sándor viselt dolgait
megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész
minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a
bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül
sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek,
Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és
szoborfaragó hirneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s
más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és
császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és
poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért,
hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze,
milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis «Buba» szőke feje fölött
átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)
Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édes
anyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél,
kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert
nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer;
még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gúnyt, de az
anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a
pápa!
Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért – kedves
gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi
látvány; de a hogy ezek «egymást» szeretik, az valami idealis tünemény.
Ha a «Muszti» (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a «Buba»
sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell
azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első franczia
nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) a ki, a többek között, még
nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját
keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas
műveltségű, szép lélek.
A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely.
Muzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint a mi itt van
összegyűjve, még nem futottam végig.
A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, a mikkel a
termek falai tetőtől-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea,
Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi,
Giordano Luca (üveg festő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez,
Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini és számtalan más nagy
mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában
hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik
baráti ajándék a művész sajátkezű felajánlásával. A mikhez méltó társul
csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó
Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisérteties tájakat
ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy czicza család, a «macska
Rafaeltől». – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve
ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek
emlékezetes harczokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi
legelső mankója, melyen biczegett az aspromontei «köszönöm szépen» után;
gyüjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen;
fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak
arczképeivel, s ellátva emlék-mondataikkal s minden album lap körül Hugó
Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto
Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ó-kori
majolicák, porczellánok, s a mit még Pulszky is irigyel a koltói
kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol
eredetű), a mit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki
abból épen papucsokat készült szabni.
Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett
gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes
volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók)
betörővé tenni.
Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői
szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két
szamosújvári hősre, a kiket előbbi levelemben említettem.
Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai
kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a
kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó,
arczvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy
baj okozója lett. Mert az a nap épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy
okoskodott: «Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan
kergetik.» S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga
visszatartá az utazókat addig, míg a pandurok megérkeztek. Akkor aztán
mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel,
mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s
elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett
Farkas Béni. Innen maradt fenn a «Kakas fogta a Farkast.» A rablókat
rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel,
azzal az utasítással, hogy ha a foglyok künn maradt czinkosai
feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben
kiszabadítsák, hát csak lőjjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat
használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé
állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az épen
ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy
órányira fekszik.) A mint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt
semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arczképet s kérdezi, hogy
mit gondolnak, ki ez az alak?
Hát egyszerre ráismertek mindannyian.
«Ez az az úr!»
«Ez az a lengyel gróf!»
«Ez az a bácsi.»
«Micsoda úr? lengyel gróf? bácsi?» kérdi Teleki elhüledezve.
Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr:
azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy
menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs
itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté
magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő
is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált,
megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.
Ez a «lengyel bácsi» volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a
rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén
nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias
volt azokat bevallani.
Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a
Kakas a Farkast.