Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a
szamos-ujvári fegyház megtekinthetésére s bár beismert rossz
geografusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a
kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor
délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosujvárra megérkeztünk.
Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a
vár bejáratánál és ő vezetett körül a helyiségekben, kitünő
szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.
A szamosujvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt
jelentőségű várkastély, mig jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl
széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a
lépcső-feljáratokat mindenütt kettős vasrács-ajtók őrzik, s azonkivül
minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül
csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott
őrházat találná maga előtt.
Jelenleg hétszázhatvan elitélt lakója van a szamosujvári várkastélynak.
Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy
világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végig
jártunk e szomorú «kristály-palotában», ekkor azzal az emelkedett
érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a
tökély felé. Ez a börtön nem a boszuállásnak, hanem az expiatiónak a
háza már.
A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem
emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik.
A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó
munkások. Vannak közöttük, a kik havonkint nyolczvan forintot
megkeresnek; a legkisebb kereset havonkint tizenhat forint. Annak
kétharmadát az állam kapja a fegyenczek ellátása fejében, egy harmadát
félreteszik a fegyencz számára s mikor fogsága véget ér, kezébe adják;
és ezenkivül kezébe adtak egy kézművességet, a mivel a kenyerét
becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.
A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobb részt az
asztalos-műhelyek foglalják el: itt butorokat készítenek, kézi munkával
és géppel. A látogató belépésekor a jelenlevő őr kiált: «vigyázz!» s
arra megszünik minden munka; a fegyenczek felállnak helyeikről s
felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.
Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott
helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik
fejénél felirva az oda tartozó fegyencz neve és életkora (elhagyva: a
bűn minősége, melyért elítélték, a mit régebben szokás volt kitenni, de
rossz eredménye lett).
A másik szárnyon van a kórház, a hol a betegápolók is fegyenczek. Ezzel
összeköttetésben a gyógyszertár és laboratorium. A kórodában akkor épen
nem voltak súlyos betegek.
A második emelet nyujtja a legtanulságosabb képet. Itt van a
pokróczgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadia-műhelyek. Ezekben
mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopányokat
elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánynyal kiállják a versenyt. A
melyik a fegyenczek közül legjobban érti a kézmüvet, az a mester, a ki a
többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána
legtudósabb lép a mester hivatásába.
Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arcz gyüjteménye, melyeken az
indulatkifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon
csalóka. Azt tanácslom regény- és drámairónak, hogy Pitavalt ne olvassa;
mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s
tévutra vezetik a lélekbuvárt.
A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, a
kiknek az arczkifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig
lehet húsz éves, szelid szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre,
hogy mit vétett? azt felelé: «bankjegyet hamisítottam, fotografia
segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.» – «Mennyi időre van
elítélve?» – «Öt évre». – A köny szemébe szökött. A mellette álló alak
pedig egy délczeg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arcz és termet,
a minőnek csak regényhőst festettek valaha; nyilt homlok, nagy fekete
szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arcz, és magas deli
alak.
– Mi vétekért van elítélve? kérdezém.
– Gyilkosságért.
(Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.)
– Kit gyilkolt ön meg?
– Egy szép asszonynak a férjét.
(Hisz ez nem is lehet máskép.)
– S mennyi időre van elítélve?
– Húsz esztendőre.
(Megütődtem: nem volt-e túlszigorú a biró a büntetés kiszabásában?
Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők,
de a birák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)
– S miért ölte ön meg azt az embert? kérdezém tovább.
– Öt forint vérdíjért. Volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg
kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)
Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké s ő csak
öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.
Arczismém ezúttal nagyon megcsalt. A biró igazságosan ítélt. Ez a
legalávalóbb gonosztevő.
– Most nézzen ön szét a teremben, szólt vezetőnk, ha ráismer-e Rózsa
Sándorra?
Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette
körül; a mit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árviz közé szorult
Návay-család agyonkinzásával s más aljas gonosztettekkel egészen
lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán
szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blousenak való vásznat
szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad
metszésű szelid arcza s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a
puszták hajdani rém hősét.
Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a
legelső amnestia-levelet, a melyet Kossuth rendelésére én magam
fogalmaztam számára.
Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.
– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és a szerint élni!
– Mit tehettem? mondá, mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát
keresni, mindenütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a
veszedelembe.
– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás, mondám neki.
– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se irni, se olvasni.
Most azután tanítják irni és olvasni.
Mert a fegyenczeknek iskolájuk is van, a hol naponkint két óra hosszat
kitünő elemi oktatásban részesülnek.
Egyszer egy lótolvaj czigány volt a fegyházban, a ki a büntetés ideje
alatt kitünő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen
irni. «Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével
elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak
tisztességes mesterséget s irni is megtanultál; ennek mind jó hasznát
veheted.»
– Az már igaz, mondá a czigány: legalább jövőre, ha lopok, magam tudom
megirni a ló-passust, nem kell másra biznom.
Vissza is került nemsokára Szamosujvárra; a miben aztán nem a rendszer a
hibás, hanem a czigány természete.
Venio nunc ad fortissimum virum.
Előttünk áll Farkas Béni!
Ez a hirhedett rabló, a kit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a
lánczához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy
fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádog-darabbal
keresztülfürészelte a legnehezebb bilincseket; a kinek a lelkét tizenhat
rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, a minők az egész család
kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s a ki mind ezt a rábizonyodott
szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt
mondá, hogy soha hirüket se hallotta; nem akarta ismerni a
pandurhadnagyot, a ki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét
szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt
az asszonyt!
Most ott hajtja a kereket a gyapjutisztító gépnél; czinkostársa: a
kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a
gyapjut.
Közeledtünkre balkezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s
hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják
venni az idegenek, hogy a gyapjupor a mellére száll s szenved miatta s
megsajnálják érte. De arczkifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott,
befelé hajló homlok, az a feszült, veres arczbőr a kiülő pofacsontokon,
az előrenyomuló áll s az a leirhatlan hienai sovárgás a kaján szemekben:
egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.
Már innen is megkisérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s
most még jobban őrzik. Olyan magán börtöne van, melyből még a falon át a
koczogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.
A kihágó fegyenczek egyedüli büntetése most a magán börtön, (mik közt
egy van teljesen sötét) és a bőjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a
vasajtóba furt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a
nyoszolyán. Megtagadta a munkát s most várnak vele, míg könyörögni fog
érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyenczekkel bilincs és korbács
nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel daczolt, s
mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szivébe
fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhivatta magához a szobájába.
Egyedül volt vele szemben s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az
asztalra egy kést, s azt mondta neki: «no hát itt van a kés, fogjad és
üsd belém!» S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett,
kegyelemért könyörgött s soha se rakonczátlankodott többet. Kétségtelen,
hogy az ilyen kisérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.
A többi műhelyek, a melyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a
melléképületekben, a mik mind fegyházi biztossággal vannak építve, és
kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók
készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott
kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek
előállításával; a lakatos műhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevü
fegyveres, ki a világtárlatokon már négy izben nyert kitüntetést
felnyithatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi
világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része
gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbecsavarodott
férfi kitünő műfaragványokat készít fából, a mi nekem is kedvencz
mellék-mesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet
regény megirására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg
egy faragványa elkészül? Ha leirná! Emlékül nekem is küldött egy
faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasni valót; nem regényt,
hanem a «Találmányok könyvét». Pénzt adogatni a fegyenczeknek nem
szabad.
És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s
egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az
erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, biró,
pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Multjukat csak az igazgatók
ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk
és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most
dolgozik.
Megtekintők azután a nagyszerű sütődét és konyhát. Pékek és szakácsok
szintén mind fegyenczek, a mely hivatalra a legjobb magaviseletüeket
szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek
hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragœdia
lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye,
titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a
zöld-paszuly-főzelék; a mit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy
osztanak szét tányérokba. Igen jó izű volt mind a kettő. A kenyérről
pedig, a miből minden fegyencz egy egész czipót kap egy napra,
elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a herczegek esznek, mikor
nevük napja van.
Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van
minden vallásfelekezetnek. A katholikus szertartású igen szép és
megtekintésre méltó frescokkal van díszítve, ezeket is egy fegyencz
festette: Nivetti Péter 1822-ben s az oltár szoborműveit egy másik
fegyencz faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb
symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik
a templom boltjára az angyalokat, a kik őket lesujtják és felemelik. Még
egy neme a munkának van megengedve a fegyenczeknek s az már valódi
jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki
az intézet legjavultabb fegyenczeit a környékbeli földesuraknak, s e
fegyenczek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei
munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő «recreátiójuk»!
A szamosujvári fegyenczkastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy
az egy európai, sőt amerikai szinvonalon álló intézet.
Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. A mint a
ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyenczek egész tömege lejön és
körülállja azt. A fegyenczekből alakult dalárda rázendíti a megholt
fölött a gyászéneket s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az
elköltözött bűnösnek ama legfőbb birája elé, a ki ítél a halottak
felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást s azzal
a fegyencz-bajtársak vállaikra emelik a koporsót s kivonul az egész
fegyencz-kolonia a koporsót kisérve a börtönudvartól a sirkertig, a
foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt
fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sirjához – tovább élni.
E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával
később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb
leányától, a szellemdús irótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily
szomorú helycserének: «a sirból a sirba», szemtanuja volt.
TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MUZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT
CZIGÁNYLEÁNY PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST.