A hol az államfő maga is világszerte gyüjtött Péterfillérekkel fedezte a
civillistáját, a hol a szerzetesek adják a jó példát az
alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy
hozzá szokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti.
És ezt teszi qualificált jó izléssel, a hogy egy classicus műveltségű
város népéhez illik: egy szál virágocskával megkinál, vagy gyufával
tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaik kavicsokra
váltja fel a tíz centesimodat; faleveleket tép le emlékül a számodra s
soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportostul, mint nálunk a
faluvégi czigány-gyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy
mindjárt tartsa a markát.
De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. A ki a
templomba belépő előtt félrehuzza az ajtófedő bőr-függönyt, tartja a
markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a
Vatikánban, míg a gyüjtemények tárát végig nézzük, tizenkét rendbeli úr
jön elénk, a ki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig épen
meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az
egyházi Rómában úgy látszik csak kétféle néposztály volt: az egyik, a
melyik lefelé fordítva, a másik, a melyik felfelé fordítva nyujtotta ki
a tenyerét.
Ezzel ellentétben van aztán mindaz, a mi a kormány kezelése alatt áll. A
Capitolium őrei még a kinált borravalót sem fogadják el; még a
felöltönyök, esernyők őrzéseért sem fogadnak el semmit s a munkás, a ki
a Forum romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy
kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány
embere. Ez már a «harmadik Róma» lakója.
A mostani kormány ezt a koldulásra kapatott népet hozzá akarja szoktatni
a munkához és munkabérhez.
S minő munkához és minő munkabérhez!
Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, a hol ha a tél
beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az
esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajczár. S az olasz
megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már husvét másod-napján
mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az útakat. Az életmód is olyan;
az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát
minden egyéb hozzátétel nélkül, meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap
nagy lármával minden utczaszögleten. A mi pedig a kenyeret illeti, a
mivel a római él: az még most is ugyanolyan, a milyen a Grachusok
idejében volt, a mikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál,
hogy kezeiket beletörölték evés után s aztán eldobták a rabszolgák
számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt értelmét veszti a szent
mondat: «a ki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel», mert
az a római kenyér mellett semmi külömbséget nem tesz. Aztán iszik rá az
olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah az aqua vergine vizének
tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is
ád, s a ki egyszer ivott belőle, visszakivánkozik Rómába ismét; a fiatal
leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hivják búcsút venni. Az
visszahozza őket hozzájuk.
Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát
alakítani, bizony megilleti őt érte az «apostoli» czím. Ennek pedig be
kell következni, mert a mióta a pápa nem oszt áldást, a mióta a nagyhéti
lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs franczia
legitimista had; megszünt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember,
a ki az előtt a könnyenszerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná
a népét, hogy «o Roma, o morte?» aligha azt nem mondaná neki a pápista
Debreczen, hogy «morte!»
Mióta az olaszt láttam, azóta nagyon nevethetném, valahányszor ide haza
azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: «Koldusok vagyunk! Koldusokká
leszünk!»
Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi
nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól
kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, a ki osztogat: olyan
pedig nincs.
Mástól félek én. Attól, a mivel a spanyol hidalgó fenyegette a
nagybátyját: «ha ön nem ád pénzt, én képes vagyok a legvégsőre
vetemedni!» «S mi lesz a legvégső?» kérdék tőle. «Az, hogy dolgozni
fogok.»
Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, neki esünk
úgy a dolgozásnak, mint a hogy az olasz munkás dolgozik, s akkor
megverjük a németet; de úgy koldulni, mint a hogy az olasz koldus tud,
mi nem tanulunk meg soha.