Husvét első napjának egész délelőttjét a Szent-Péter templomban
töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem
üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen
utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisipkával fejükön, kezükben a
háromlábú szék, hogy a hol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a
műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok
története van itt, kőből kifaragva. Egy sirbolt felett Attila ősünkkel
is találkozunk, a mint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló
Péter és Pál apostolok előtt. Revancheot kapunk azonban megszégyenített
dédapánkért egy másik csoportozatban, a hol egy német császár borul le,
mezítláb, bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van
örökítve érczben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is
beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület
egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség
elfér ebben a kis kápolnában husvét első ünnepén, annak is fele idegen,
a ki a castratok énekére kiváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok
harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna,
összetöpörödött férfi alakokot látunk, szőrtelen, sápadt arczokkal. Ezek
a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt
és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerályt megszüntették, úgy itt a
római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly
jelentéktelen, hogy a templom tulsó oldalán járók észre se veszik s
későbbre várják az igazi ceremoniát. A köznépet néhány transteverino
képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szijas szandaljaiban. A
templom baloldalán tizenkét fedett gyóntató sátor van felállítva,
különféle nyelvűek számára; kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a
gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálczával gyöngéden a fejére
üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: «pro lingva
hungarica», látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam
benne sem papot, sem gyónót.
A szűk kiséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az
egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise
tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a
pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, a kik
imádkozni jöttek ide.
Még mindig vannak, a kik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás
ezután fog következni s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az
apostol hamvait fedi s annak érczszobrával szemben.
Ez annyiszor látott érczszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két
lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan
fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok,
katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent
szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az
előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját
ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az ércz
oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól.
Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi
szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A
ciceronék tovább magyarázzák a szobrok historiáját az angolaiknak.
Ez a husvéti ünnepély a Szent-Péter templomában 1876-ban.