Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy
megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány
kell.
Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, a hol a
természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, a
mit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja.
Ha annyi dicsőség, oly fényes mult nem volna kötve hozzá: a természet
maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A
hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló
lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s
levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes
cziprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya
édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már april elején
arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői
gazdag forrásokkal árasztják el a várost.
S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer ötszáz
éves kultura, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse,
hódítva és önkényt kinálva s mind ezen századoknak uralkodói és
lángelméi kellettek.
Rómának a neve «az örök város». Az is marad az örökké.
Még a mit a föld alatt bir, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak
labyrinthüregében nem csak nemzedékek földi maradványai, de korszakok
története van lerakva.
Az új korszak monumentalis épületei oda vannak rakva a hajdankor
emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok
előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas
oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új
palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent-Péter-egyház
emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltüntek már, de az
új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, a miknek
gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt
szobrászmű, melyet a vandal pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy
egy pinczébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt
ábrázol, csak az istennőt látjuk benne.
A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrecz; abban tartja
a római kegyelet a hagyományszerű nőstény farkast, annak az
emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy
nőfarkas szoptatta.
És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy
vallásos tisztelet által isteni nymbuszba burkolt földi-alakot, kinek,
elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti s ki nem ily szűk
vasketreczbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de még sem
önkényt; s kinek a világuralom után a Vaticán roppant palotája nem
tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz.
A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust
szoptató «lupát» s az áldásra emelt kezű «pápát.»
Az eltünt nagyság mindig tiszteletet gerjeszt.
Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? kérdik tőlem itthon. Hisz ő
hozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.
De hát miért mentem volna oda?
Hogy hazudjam előtte azt, a mit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, a
mit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszüntét mindig
óhajtottam. Hogy hive vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak.
Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem
vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág
romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?
Mikor végig álmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált
classicus romok, a földalatti catacombák, koponya-diszletekkel, a Trevi
«aqua virgo» szökőkútja Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag
együtt), a Capitolium szoborgyüjteménye, maga a Vaticán, a hajdankor
remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyüjteménye, az
ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is
régibb egyptomi mumiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál
templom «extra muros», az Angyalvár, s maga a leirhatatlan Péter
templom, melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy
szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített sulya
önkénytelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik
ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet s nem birjuk kedélyünket
megszabadítani attól a nyomástól, hogy mind ennek vége: az újkor
ilyeneket nem alkot.
Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat
kupolája nagyon hasonlít a Szent-Péter templomáéhoz. Az újkor apostolai
oda is összehordták mind azt, a mi az embert üdvözíti itt a földön, s mi
magyarok tíz milliót hordtunk oda azért, hogy e szentségeket
bámulhassuk, és most? a hány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e
kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papirja nyugszik az
«exhibitionsek» kriptái fenekén s részvényeiknek czifrázata helyettesíti
Michel Angelo basreliefjeit s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a
bigottabb: az-e, a melyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a
mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta
épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit:
vagy az, a melyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy
forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda
neki a mai keresményét s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak,
vasútakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, a miket elfujt a szél.
A «realismus bigotteriája» még több milliárdot beleépített a maga
templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható
most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok
megtudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi
azt, hogy azok megtudják őt szadítani az adósságaitól és a munka
terhétől.