A nagyszerű amphiteatrum mellett áll még a római műemlékek egyik első
remeke, Titus diadalkapuja s túl rajta terül – nem: – emelkedik a
Palatin romja.
A régi Róma. Eltemetve vandal és keresztyén boszuállóktól s ismét
napvilágra kiásva a keresztyén egyházfejedelmek rendeletéből. A mostani
nemzeti kormány egészen napvilágra hozta azt már.
Még romjaiban is «emelkedik». Soha meg nem alázható rom.
A főbejáratot a kormány közegei őrzik s egy frank díj mellett,
kivánatra, ugyanazok vezetik a látogatót körül a régi Róma
épületmaradványai között.
A fenséges romokat befutotta hosszan valami apróvirágú fehér rózsa, mely
Róma szent omladékain oly buján tenyészik: a meleg verőfényben egészen
felveszi az illat a csendes várost. A «csendes várost», a hol egykor
Cicero tartotta casilináriáit, a hol a diadaluton át a hazatérő
császárok tartották bevonulásokat, kocsijuk előtt fogoly királyokkal, a
honnan Nero nézte Róma leégését: ott most egy magányos őr számlálja elő
az idegennek: ez itt Cicero háza volt; fürdőjében még most is vastag
zuhatagban hull alá húsz lábnyi magasból az ide vezetett patak. Amott
Jupiter Stator templomának romja. Néhol még látszik a falon a
szürkésfehér márvány burkolat: a kiszabadított tér még fedve van a
roppant széles fehér kőtáblákkal, s egész sor oszloptalap mutatja, mily
óriási teremnek kellett e helyen állni, a hol egykor a senatorok
hordszékei gördültek végig. Amott egy oszlopfő, egy csonka torzó a Nero
számára készült piedestalon. Ez a sötét folyosó vezetett Jupiter
basilicájához; s amaz, a mély ösvény meredek lépcsőivel volt egykor
Livia fürdőhelye: a nymphæum. A «piscina», a császári palota tojásdad
alakú halastava, most be van nőve árvácska virággal, s az ædes Jovis
victoris oldalából a bércse fűzérei csüggnek alá.
Keresünk emléket a «Monte testaceo» töredékei között. Ez egy nagy halom,
mely azon agyagedények cserepeiből támadt, melyekben Róma tributarius
népei küldték a hódító városnak évi adójukat. Egész hegy támadt belőlük.
Olyan jó cserép most, mint maga a Domus Tiberina.
E császári palotának minden rejtekét csak a legutóbbi években szabaditák
ki napvilágra. Díszes márványlépcsőkön haladunk le a szobákig, a hol a
fényűző császár lakott. A tizenhét század előtti pompából még maradt meg
valami. A tornáczok mozaik talapja még ép s a szobák, a hol a cæsar
ebédelt, aludt, mulatott, még tartogatják büszkeségük kincseit: a
gyönyörű frescokat. Maga az a vakolat, a melyre a frescok festve vannak,
valami oly szilárd, vastag tömegből készült, hogy az, mint a márvány
fekszik a falon, fényes és síma. S a színek oly elevenek még, hogy a
leggyöngédebb árnyalat sincs elveszve bennük. Egyik szoba falát azon
mythologiai jelenet diszíti, a hol Junó parancsára Argus őrzi «Io»
nymphát, Mercur pedig Jupitertől küldve jő, a nymphát üszővé változtatni
és elszöktetni. Junót a háttérben, magas piedestalon, mint istenszobort
látjuk. Az arczok kinézése most is oly eleven még. Io homlokán látszik,
hogy nőnek a szarvacskák. A másik szoba fresco-festménye Galatheát és
Polyphemust ábrázolja. S mióta e képeket festették, hányszor megnőtt már
azóta a palotarom fölött a cserfa s hányszor kivágták róla! Az örökzöld
cserfa e romvilágnak otthonos lakója. Az veszi körül az auguarium tömör
épületét, hol hajdan a sasok röptéből jövendőt jósoltak; az takarja a
Romulus rakta falakat, mik a Porta Romanáig vezetnek bennünket s onnan
áthaladunk Caligula palotáján, végig annak a hidnak a töredékén, melyet
a magát istennek nevező császár e palotától a Capitoliumi Jupiter
templomáig építtetett, hogy mikor szükségét látja: istentársával
bizalmasan találkozhassék! Most csak egy ölnyi rész van még épen e
vakmerő hid márványból faragott mellvédéből. A világuralkodó palotájának
megnyilt boltozatai mélyen sötétlenek alattunk, félig temetve összetört
oszlopfők művész faragványú romjaival: halomraszórt kincstár, egy muzeum
verembe temetve. Előttünk pedig terül a száztemplomú világváros, melyből
egy óriás templomkupola magasra emelkedik s eltakarja a lemenő napot.
Ez a második Róma.
Az első alszik már. Annak a napja másfélezredév előtt lement.