A világ legnagyobb kőrakása, mit emberkéz hordott egymásra: a Colossæum.
Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja
körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne
hadihajók tengeri ütközetet játszanak.
Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni
harczaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabbkori építkezés fogalmait
messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd
boltozatokkal, s a hol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik,
még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az
egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb
helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. A
mi innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén
Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást s a düledező részhez új
falat építtetett, mely azt fenntartsa.
Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetlen
nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi
műben. A multak álmai kisértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, a
mikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott
fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, a hol azok a
keresztyén vértanukat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér
egy harmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé
változtatták az amphitheatrumot. A vizipók tánczolva fut végig a sötét
tükrön, s lomha fehér kigyó huzódik be a kövek közé: ez az egész látvány
most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik a
buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben.
A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy
rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden
lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem birták
elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel s mikor a
legmagasabbat elértük, a honnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még
egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni
épületrészt már a távol köd fátyola homályosítja. Két átelleni fal
visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal
boltives ablakain át a Quirinal rózsaszinű baraczkvirágos ligetei
mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossæum óriási
udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a
légben.
Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes
gladiatornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le
sáfránnyal szőkített hajfürteikről a koszorukat a győztesek számára!
Mily megoldhatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossæumot
építette, születhetett egy Horácz, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus,
egy Seneca, egy Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság
és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek
ép ily titani mérvű colossæumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő
colossæumuk nem omlik össze soha.
Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük, hogy töltik be lassankint az
árnyak ez óriási temetőt, a hol a halálnak tapsoltak s a halottakat
kikaczagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége
a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél.
S a mint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó
árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A
karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll
titáni sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve,
napbanéző istenarczát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem
az istenarcz emelkedik az ércz vállakon: egy kondorhajú fő, felvetett
ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A cæsar
hatalmasabb volt, mint az isten: lefürészelteté a szobor fejét s saját
képmását adta Apollónak.
Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk szinű öltözeteikben
pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A
porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át.
Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép
római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves
miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a
győztesnek: «öld meg!» «Öld meg!» visszhangozza a kerek sziklaépület s
ezernyi gladiator omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót
adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a
husgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia
fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy
csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz
tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassankint eltakarja
valamennyit: martyrt és szörnyeteget s az amphitheatrum öble átváltozik
tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bibor vitorlákkal; rostrumaikkal
keresik egymás oldalát, a gályák között eleven alligatorok és
tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorus
fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arczú férfi
alak: egy cæsar. Kezének hanyag mozdítása jelt ád a tengeri harcz
megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ád
fekete szemei egy villanásával s arra egy ifjú alak odarohan a cæsarra s
tőrt üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté.
Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a szép Lucilla,
s a vakmerő Quintinian alá hullanak az erkélyről, s a Colosseum kapuja
elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget.
Aztán átalakul a Colosseum erősített várrá, az olasz hűbéresek
harczolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból
ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták
és balisták maguk segítik törni.
Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó?
vagy Gea? vagy a három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? a föld
megrázkódik a harczolók alatt, (1381.) s a Colossæum egyszerre azzá
lesz, a mi most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az
újkor diadaljelvénye s a multnak sirkeresztje.