A mi az egész világon annak az erénynek a jelképe, a mit «isteni»
melléknévvel szokás megtisztelni: t. i. a «gorombaságnak», – a
bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a
közeledő idegent, feltartja az újját, mint az iskolásgyerek, azzal
ajánlja szolgálatát. S szolgálata nem csak arra terjed ki, hogy vendége
csontjait összerázassa: egyuttal kalauzul is szolgál neki. A római
fiakker mellett fölösleges a Cicerone. Rábizhatja magát a jövevény, az
elhordja őt, tervszerüleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem
kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli.
Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan
hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hizelgésekkel igyekezik
azt jó igyekezetre birni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti
fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott
strázsál a hotel ajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen
egylovasok a római bérkocsik, nyitott négy üléses könnyű hintók; a férfi
utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni s kettőjük között van egy
esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát s
se kocsis, se utazó nem ázik.
S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz
nyelvhez; sőt épen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale
«Turr» «uno dei mille»: akkor épen megered az ékesen szólása, s beszél a
romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma
jövőjéről, olyan okosan mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit,
a kik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól
megrakta már a zsebeit a romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal,
eszébe juttatja, hogy nem csak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s
elviszi a leghiresebb – kurta korcsmába; melyet ad formam «lebuj»
lehetne «felbuj»-nak nevezni s a hol az ember legolcsóbb áron kaphat
igazi «cugina italianat» s visszajön értünk s megkérdezi: jól
ebédeltünk-e?
No, de a «római kenyér» és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló
fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy «mondd meg, mit eszel? s
én megmondom, hogy ki vagy?»
Előbb azonban maradjunk a köveknél.