Az volt az uti tervem, hogy a nagy-hetet Rómában töltöm. Annyit olvastam
a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerüségéről Rómában, a mik
még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad
ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba;
hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem
szomjú vágyát: mind azt testi szemeimmel láthatni, a mit képzelet és
olvasmány után oly ragyogó szinekkel látok lefestve.
De mind abból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell
panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul mult el Rómában, hogy ha a
naptár nem tanuskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne
vagyunk.
A mióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszünt a papok városa lenni:
mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának
elmulását is akarná tüntetni.
Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi pápai áldás, semmi éjjeli
kivilágítás a Szent-Péter templom kupoláján! Husvét első napján minden
bolt nyitva. A nagy mise alatt adnak és vesznek s a templomtéren
teherszekerek rakodnak; az utczákon nagy szegényesen vonul végig nehány
pap nehány zászlóval, kisérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a
Szent-Péter temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Muzeum, a hol az
ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik,
imakönyv helyett a Bædeckerrel kezükben.
De erről majd később.
Tehát Rómában jártam s pápát nem láttam.
De láttam a helyett mást, a miről meg (tudtommal) mind azok nem irtak, a
kiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert
még akkor nem volt. Láttam a «három Rómát».
Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek
bölcsője.
A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet
városa: a népek oltára.
A harmadik: a nép Rómája, az új gyár-város.
A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását
birjam. Bámulatraméltó mind a három.
Egyenkint fogok mindegyikhez visszatérni.
Önkénytelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú
emelkedése, sülyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így
temeti el egyik civilisatió a másikat.
Az a civilisatió, a minek a császári Róma székhelye volt, oly magasra
nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az
eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az
égig ért. Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A
találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az
a földön marad, az nivelliroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában
levőt.
Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima
területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, a hol
semmi épület nincs, szabályos, kövezett utczák szelik keresztül, másutt
már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek czifra
faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak
kéményei emelkednek ki közülök.
A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen
összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent
Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s
ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.
A császárok Rómája «kenyeret és játékot» adott a népnek; az egyház
Rómája adott a népnek «békét és üdvöt»; az új Róma ad neki «munkát és
szabadságot».
Mikor végig tekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett,
ez a gondolat nehezül szivünkre: ime e dicső romok, mikben az alkotók
szelleme túlélte az alkotott művet; – távolabb a felmagasló
épületóriások, a miknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket
alkotta. S eltakarva tőlük az, a mi nem számít a jövőre, mely a jelen
számára épít. «S a mi a jelennek igazán él; az él igazán örökké».