E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota
termein s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv
arczképsorozatát, s a milliókért sem drága historiai festményeket a
világ első művészeitől, a megörökített dogékkal; Enrico Dandolo, Andrea
Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro
Loredano, Francesco Dona, Cicogna hirhedett dogék csupa triumfális
csoportozatokban s keresve keresünk Velencze hősei és felszabadítói
közül egyet, a kiről sem az angol, sem a német kalauz-könyvek nem
tesznek említést.
Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy
Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve
keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arczképe.
Velencze utolsó visszaszerzője beérte egy öt lirás arczképpel, s a
fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék
közepett a mult és jelen közötti egész külömbségeknek emblemája.
Velenczének dogéja sincs már, a ki palotáiba zsákmányt hozzon,
Tintorettoja sincs már, a kit tíz esztendőre bezárjon – festeni; de
pénze sincsen, a mivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és
hálát pedig elég kifejezni a szinnyomat is. Az úr nem tekint az adomány
becsére; csak az adományozó szivére.
De bizony még valami mással is megemlékeztek Velencze visszaszerzőjéről.
A dogepalota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a «ré galantuomo»
könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajuszszal és
szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki
sem haragszik meg és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.
Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, a melyen az elnyomott nép
zsarnoka lábait csókolja, – eddig a koromrajzig, melyben a
felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szivében szereti!
Iszonyú haladás «lefelé» – és mégis «fölfelé».