A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe
kivülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei
hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele
többé.
Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a «tizek tanácsának» termébe.
Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni s utolszor látni
a napot. A fekete álarcz alá rejtőzött birák nem ülnek többé a végzetes
asztal előtt, melynek viaszgyertyái még halaványabbá tették az egyetlen
látható arczot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még
most is meg van. A terem egyik szögletéből nyulik be egy farekeszték:
nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép
deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a
vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elitéltet a
teremből. Innen csak a sohajok hidjára van a kijárás. A «Ponte dei
Sospiri» köti össze a dogek palotáját a halálra itéltek börtönével, mely
a csatorna tulsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a
«pozzi»-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra
itéltek számára voltak rendelve: azokból még volt remény a
kiszabadulásra, de a kit a sohajok hidján átkisértek, az leszámolt az
élettel.
Tömör gránittömegekből épült boltiv az, teteje, oldala, talapja kő. Két
sikátora van, közfallal elkülönözve. Az egyik sikátor egészen sötét,
ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elitélt
közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű,
csillagalakú nyilás, a grániton áttört czifrázatokkal. E folyosón mentek
végig a politikai és főrangú elitéltek. Ez ablak előtt szabad volt még
egy perczre megállaniok, bucsut venni a szép külvilágtól, kitekinteni
még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor épen
ismerős arczok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat
küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a
tenger mélye.
A «prigioni» sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két
börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az
egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók
oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt
szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A
nehéz lépcső-ajtó felnyilik: egy halavány nőalakot félájultan hoznak fel
a kőoduból, a férfiak arcza sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe
megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly
mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni.
Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges
gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elitéltek
börtönei. Nincs külömbség a kettő között: csupán a vaskarikák, a mikhez
az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították;
külömben minden czella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas,
hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal,
egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy
akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott
levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel
odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas
csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke.
Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elitéltnek a fejét, ott vágta
el azt a hóhér bárdja. Ha halálitélete sulyosítva volt, akkor e küszöbre
ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú
halállal muljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy
vasajtón lökték ki, a hol azt a köztársaság poroszlói készen várták
gondolájukkal sötét éjjel s elsülyeszték a tengerbe.
Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső
a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne.
A legutolsó cella Carrara herczegé: a szörnyetegé.