Velencze most már szabad; idegen járma nem nyomja többé.
Míg Austriához tartozott, ennek kényeztetett kegyencze volt. Nem is úgy
nézték, mint «fiút», a háznál, de mint gazdag «vőt», a kinek a számára
külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy
tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt
boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: «niente»;
most papiros-lira és réz-soldó rongyoskodik minden piaczon, s a
hirhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egy
harmadára. De Velencze inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint
gazdag és más szolgája. A velenczei most sem zúgolódik: nem úgy mint a
római, a kinek tele van a szája panaszszal a kormánya ellen, azért, hogy
megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek
adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot.
Velencze tiszteletreméltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben,
érczben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden
templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken
művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a siremlékek, mik a
templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakő-oltárok,
azok a zománczozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger
óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) siremlékén, kikre a művész
fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a
fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát
ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok
az átlátszó alabástrom kigyószobrok Salamon templomából, mind e szót
suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget).
A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. A mit ősei ráhagytak,
művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik
bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész
világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a
filigránt s ékszerészei hiresek róla; templomaiból eltanulja a
mozaikmunkát s küföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja
Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük.
Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó
kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve
méltán látszott helyet foglalni a többi, muzeumban tartásra érdemes
művek között, azt mondá: «ezt a képet én festettem.» Hanem azért az egy
lira ajándékot elfogadta és megköszönte. Elődei nábobok voltak! A mi
Velenczét fentartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, a mit egész
gyárilag kezelnek.
Tiziano helyét elfoglalja a photograph műhely, Benvenutot kipótolja a
galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthireszteli a
távirda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s
ez kiegyenlíti a számlát.