A Canale-Granderól a Szent Márk-téren szállunk ki, a piazzettán, melynek
elején a két gránitszobor emelkedik, a mit minden gyermek ismer már, s
minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta
Syriából, s a mi az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak:
az Velencze hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt
átengedte Szent Márk evangelistának, kinek földi maradványait egy
velenczei hajóhad szállította e városba s azóta lett Velencze jelképe
Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely
századokon át volt rettegett czímere a hatalmas köztársaságnak. A
körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok, – Candia és Morea –
kénytelenek voltak türni, hogy piaczaikon a szárnyas oroszlán érczszobra
felállíttassék.
E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, a mit valaki Velenczéből
ismerőseinek ajándékul hazavisz.
Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop «között» igazi velenczei nem
szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy
végig, közepett csak a maledetto tedescot hagyják őgyelegni, a ki
fösvény a ciceronénak megadni az öt lirát s maga akar eligazodni a veres
táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem
fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól,
megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét.
A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját
egy hirhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patriciust
juttatott tönkre. Egyszer a tizek tanácsa megsokalta a dolgot s
kihirdetteté, hogy a ki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden
perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni,
s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan,
arczaikon álarczczal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második
látogató nem lépett be az ajtón, – mert az elsőt már ott találta az ajtó
fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velenczei nobilit!
Nyilvános téren! a kit még ha elitéltek is, csak pallossal és csak
sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy
ott libegett a szélben: az álarcz most is az arczán, köpenye a vállain,
arany sarkantyui pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velenczei
e házba be nem lépett; de nem csak e házba, hanem még azután, hogy a
játékbarlang rég eltünt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát
velenczei bennszülött s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az
gondatlanul keresztül sétál az átkozott közön.
Még most is megtartják ezt az emléket.