A világ minden nemzetének mythologiája nőnek személyesíté a földet,
férfinak a tengert; a velenczei még a hitregét is megfordította, azt
mondta a tengernek: én vagyok a férfi! eljegyezte őt menyasszonyának.
Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város.
Művész-ecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos utleirás
elözönlé a világot annak a kisérletével, hogy Velenczét láthatóvá,
megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én
lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép,
magyarázat meg nem értet! Velenczét érezni kell.
Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített
azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi mult; de a báj
örökké megmaradt.
Más világvárost, a mint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró,
parányi homokszemek s az a láthatlanul működő szél, azok az örökké élő
fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt,
Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velenczének tenger volt az anyja. S
az örökké fentartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer
előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje
tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát.
A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett.
Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velenczéről, hogy a mi elénk
jön, mint régi ismerőst nevén tudjuk szólítani.
A legelső, a minek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute
egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egy millió
ötszázezer czölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű
oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez
a nagy pestis elmultának emlékére, mely Velencze lakosaiból negyvenezret
elpusztított.
Azután megnyilik előttünk a Canal-Grande. Nem csatorna ez, hanem
tengeröböl palotasorok közé szorítva.
Paloták, a miknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész
lánczolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes
szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is
beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott
padmaly.
S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. A kik
emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a
palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes
nevét, vagy egy országából elüzött trónkövetelő czímerét, de ablakai
zárvák, s látogatói csak a kiváncsi utazók.
A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a
nagy respublika «arany könyvében» voltak felirva, czímerekkel, viselőik
érdemeivel együtt. 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet
a piaczon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az
élők elfeledték őket jól.
Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek
egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, a kik
megtanultak uralkodni. «Bursa militans». Birodalmuk volt a tenger, s a
«nobili»-k gazdagsága a gályákon uszott. És adófizetőjük volt a két
Indiától Európa végső széleig minden föld. Köztársaság voltak, csupa
dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek
festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velencze győz egész
Európa fölött, Velencze a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa
fölött. A nagy historiai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge
alakja, érczfegyverzetében, arany himzett palástjában, s fején azzal a
furcsa hálósapkaforma süveggel, a mi a félvilág urának jelvénye volt
akkor.
Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. A
hány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó
volt az alapítója.
S ez uralkodók utódai közül egy már le akarta bontatni tündérpalotáját,
hogy eladja nem a márványt, hanem azt a czédrus-czölöpzetet, a mire e
tündérlak építve van.
A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltive köti össze, a Rialtó-hid,
megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohány-trafikákkal.
Az idő a mai napon különösen kedvezett: derült tavaszi ég, hullámtalan
tenger, élénk közlekedés a lagunákon. Az ügyes gondolások, mint két hal
a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s
találkozáskor barátságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály.
Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet
ajánlani, de nem tolakodik s a mit kap, azt megköszöni.
A hotel Bauerbe szálltunk; magyarországi utasok ezt ajánlják leginkább
egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk-térhez és a
nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, a ki nálunk
rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti
gyüjtemény. Rábiztuk magunkat.
Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt
hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az
ember.
Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velencze ujabbkori
büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de
ez egy kert czölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függő kertjeivel. I.
Napoleon ajándékozta meg ezzel Velenczét, mikor ő volt benne az úr;
lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt
még azonkívül 96) s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s
ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón külömben
még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a
velenczeinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy a mint egy társaság
beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta
magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek.
E «drága» kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg,
mely Kelet-Indiába volt utazandó. A hajó neve volt «Péra». Hajóslegényei
mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetarianusoknak
kombinált ebédet, a főpinczér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden
része érdekes tanulmány annak, a ki először lát ilyet. És talán
utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, a hol
a ház parancsol velem, nem én ő vele, s nem szeretem az olyan
betegséget, a miért az embert még ki is csufolják.
A tengeri betegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, a ki
belehal. Egy ilyen tréfás tengeri beteg kalandot mondott el nekem
egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott
tengeren és szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni
Olaszországba s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasut helyett Rómáig a
tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Soha sem járt még hajón. Egy,
a genuai kikötőben horgonyzó utas-szállító gőzösre, melynek este kellett
utrakelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgy
hogy a sógor egyszerre tengeri beteg lett; azt le kellett fektetni.
Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kinokat állt ki;
Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi
csontját sem birta mozdítani. Azonban a vihar elmult, a két utas
felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a
hajó. Hát a mit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt
annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt utra, s az utazók száz
méternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a
kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. «No látod, mondá Wallner a
sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki s üljünk
vasutra».
Én már csak várok odáig, a míg a repülő gép fel lesz találva.