Meestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka s következnek a holt
lagunák.
Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas,
sömlyékes, vizi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe.
Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a
víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek között haragos
barnaszinű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buczkák, tele
nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e
tömkelegnek nincsen járható utja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt
vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger
ez, árapály nélkül.
Hogy Attila hunjainak paripái e kisértetes tájtól visszariadtak, azt
hiszem. S az «Isten ostora» lett Velencze alapításának indoka. Az
Istennek még ostorcsapásában is teremtő-erő van.
E visszariasztó holt lagunákon vonul keresztül a vasuti töltés
mértföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidércztanyának való
zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az
ezüstszinben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül
előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut
végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kigyótestű unicornis. Szent
János apocalipticus csodája megtestesülve: mértföldnyi hosszú kőhid
fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hidjánál a Dunán, nagyobb
Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy
álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház szineivel rajzolt,
lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velencze.