Triesttől egész Meestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny
szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a
tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában
be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák
váltogatják egymást, minden fa két ágúra van nevelve; a többit évenkint
lenyesik róla (ez a tüzelőszer) s a két fa közé két szőlőtő van ültetve;
azokat oda kötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva,
végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a buza- és
rizsvetés, öntöző csatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy
labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tizes
szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a
selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a
sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az
olasznak énekelni. Ha mi nekünk olyan klimánk volna, mink is mind
énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy, nincs nyári aszály.
A mi virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy
gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni,
se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajczár a
napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, a hol tíz esztendő
közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem
terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a
napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a
legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, a míg az délutánra alszik.
Úgy hogy egy perczig sem csudálkozom azon a szőlősgazdán, a ki a
phylloxera vastatrixról hozott törvényczikk után, (mely elrendeli, hogy
e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés
mellett kiirtassanak) azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez,
hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a
maga szőlőjébe!
Igazán nagy hibát követett el ősapánk Attila, hogy mikor már benn volt
ebben a szép országban, megint kiment belőle, a helyett, hogy cum
gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s
a Szent-Péter templomának egyik művészi oltár-domborművén meg van
örökítve, a mint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent
Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén
szenteket: mért nem követte őket egészen? mért nem lett egyuttal
keresztyénné maga is? s maradt volna ott római császárnak. Lett volna
belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett
volna ezernégyszáz esztendeig várniok az Unita Italia után: mi se bántuk
volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a
«Kálvinista Róma» helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll
volna Sella, Madarász volna Mazzini s volna jegybankunk minden városban
három, egymás piczuláit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől
megáldott paradicsomban, a minek a népe ugyan szegény, de az országa
gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért
könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi
klimánk alatt, nem lehet az embernek az örökös zugolódás, patvarkodás
miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki
túl a szükségleten.