Verőfényes tavaszi délután volt, mikor Miramárba kimentünk.
Hasonló az az ezeregyéjszakai elbüvölt kastélyokhoz. Környezete oly
andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal
rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló
kastélytornyok oly kiváncsiság-csalogatók s aztán épen olyan csend és
magány a ligetben és a pompás tornáczokban, minő a keleti mesék vándorát
fogadta.
Végre mi is találunk egy dzsint, a ki az egész tündérkastély őre. Nincs
hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg,
simára borotvált arcza; egy lugasban regényt olvas. Ohajtásunkra
félbehagyja Gaborieaut, – tán épen a legérdekesebb helyen, a hol kezd
kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda
főnöknéje, – s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, a
hogy elmondta ezer meg ezer kiváncsi látogatónak már e termek stereotyp
magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyüjteménye
érdekel.
Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt
elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem
egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül.
Az első a miramári hős dolgozó szobája. Az egész a Novara
hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy
gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában,
aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok,
a butorzat, mind a hajdani tengernagy kedvencz tárgyait mimeli. Itt
kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiunak drámája. Itt ébredt
öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt,
hogy ez a föld, a mi alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren uszik,
viszi őt magával, hová? merre? mely ismeretlen part felé? Ez költé benne
a rajongást messzeesők, magasanlevők után.
Átlépünk a másik terembe, más felvonás függönye lebben fel. Amannak
ellentéte, szelidítője: a nő szobája. Az ifju hölgy arczképe a falon,
ifju szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre.
Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek.
Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is
volt; dolgozó asztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd,
de gyakorlott kéz vonásaival. De miért választotta épen azt a tárgyat?
Miért festette Charlotta főherczegnő épen Marie Antoinette arczképét
arra az elefántcsont velinre?
Hányszor mondhatta itt az egyik arczkép a másiknak: «Maradj itt!
Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni
és gyülölve!»
A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyiló terem a hős
érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti
összetéveszteni a historiai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A
felséges család tagjai és történelmi emlékű hivei vannak ott megörökítve
képekben, szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb
gondolatébresztéssel, a kik nincsenek jelen. Hiányzik közülök a jó
Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A mult nagy embereit
szoborművekben képviseli e trias: Radeczky, Metternich, Jellasics.
A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak
megörökítve művészi ecset által. A főherczeg ifjukori útja a keleten.
Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket
árulják. A fehér egyenruhás ifju mindkét helyen, ártatlan arczú, szelid
tekintetű gyermek még. De ime felmerül a tengerből a megálmodott arany
part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghivó küldöttség
fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa
arczképek.
Hogy Miksa «császár» a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős
jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghivó deputatiótól
meg nem ijedt, az előttem megfoghatlan.
Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára
borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bujtatott, életükben először
fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álczázott czinkosai Fra
Diavolonak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá
lehet bizni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro
hőseit alkotta belőlök s az újvilág partját elhozta Miramár alá.
Most következik egy rejtélyes szoba, a minek «idegenek szobája» a neve.
Köröskörül életnagyságú arczképek. III. Napoleon és Eugenia császári
pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai
királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind, –
akkor, a mikor arczképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. –
Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, a fölött függ, körülvéve a
többiektől, egy arczképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei.
De a bájos arcz e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté
tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, mely végzetét
előre sejteni látszik. Ez arczvonásokat vizsgálni fáj!
Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arczképek egymással, mikor
egyedül maradnak?
És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint
minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol
a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az
építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített
festmény, az újvilág képe, indus najadjaival, tündéreivel, Amerika
minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport
közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve
az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hir és dicsőség arany
harsonáitól!…
S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, cziprusok közt halk
symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg
alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az
ifju hős érczszobra; arczát a tenger felé fordítva s kezét kinyujtja az
eltünt délibáb aranypartja felé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény
folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.