A klasszikus mythologia a földet is, mint Istent személyesíté.
Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg
kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató.
Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az
osztrák virányokon túl, a vasut a vendégszeretetlen Karst
hegygerinczeire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a
mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított
hegyoldalak tünnek elé, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az
alattuk elkigyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket
vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre
törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb
helyet ád a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi
megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy
holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerincz fensíkján futunk végig
s a mennyire szem ellát, nem jön elé más, mint egymásra dülő sziklák,
mészkő-szirtek, pala-rétegek, dolomit-tömegek, sehol egy emberlak, egy
legelésző kecske, de még csak egy madár sem.
De a mint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység
tünik elénk, falu toronynyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A
házakat fák árnyékolják be. S köröskörül sziklaomladékok. A laposon
lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna.
Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös
kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi
emberek, és nem az ördög fiai, kik köveket esznek?
A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy strategiai
táborhely tünne elénk, kerített váracsok, avarsánczok, a mértani ábrák
minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel
harczoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a
televényt, míg kidaczolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, a minő az
alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal
mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősáncz egyúttal védi azokat a Bórától
és a Siroccotól; egy-egy kis döbözből virágzó baraczkfák emelkednek ki a
meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függő kertje, virít,
rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű
táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji:
fal fal mellett, a piaczok, templom-romok. A daczoló ember
kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a
falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az
övé, ő segített azt teremteni.
Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott
helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még
látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható
öreg betükkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütő-kemenczék korma
emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a
romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harczba.
… És én előttem a «Mirhó-gát» képe áll, a hogy tanakodik rajta
ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S
nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a
vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld
kalászborította rónaföldnek!