Három lapot szerkeszteni, s annál fogva ex offo mindennap tizenhárom
lapból árvízveszély-híreket, osztrák-magyar ministeri alkudozásokat és
Miltonbirálatot olvasni, ez olyan martyrium, a mi elől még egy szent is
megfutott volna, a mi pedig én még eddig nem vagyok. És aztán még nem
láttam két olyan dolgot a földön, a mi nélkül pedig költőnek a földet
elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig
mennyit irtam mind a kettőről – képzelet, álom után.
De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok.
Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az
ismerős szobámat, a vén iróasztalomat s a karszékemet, melyben
huszonnyolcz év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, a hol a parkett
koczkái a dicsőségtől és a rajtok járástól homorúvá koptak már; szeretem
Budapestet, a minél szebb város nem lehet a földön és a Dunát, a minél
dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet
s el tudok ácsorogni naphosszant a Svábhegyen, magam ültette, most már
vén fáim alatt és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a
nagy dunamelléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a
szemlátomást növekedő ikerfővárosig, a mit a nagy kék folyam elválaszt s
ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, a hol
magam fűtöm a kemenczét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes
időbeli ebédet, a minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést;
szeretem az országgyülést, a hol négyszáz veszekedő társak vagyunk s
mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? s miért
vagyunk jó barátok?)
Ezúttal azonban mégis történt valami a világban, a mi elvette a kedvemet
az otthonomtól.
A párt, a melyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is
kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a
kormánypolitikát védelmezni.
Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a
háznál, most már ő végezheti mindazt, a miért eddig minden nap
pörlekedett a férjével; mármost csinálhatja mindazt jobban maga, ha
tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez
ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függönymögötti prédikácziókkal.
Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? hát még a hitelezőkkel! (A
megboldogult nem igen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a
successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, a
kiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a
spanyol-náddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az
ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy birjon velük? A kormányra jutott
oppositio valóságos özvegy asszony (a bibliai olajos korsó nélkül).
Nem kellemetes dolog kormánypárti prókátornak lenni.
Ellenzéki hirlapirónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják.
Themából soha sem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót
indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgy
sem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is
neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát?
ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly «a Löki gyöpön!» s ha
csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele.
Egy ilyen keresztre feszítő nagyhét idején aztán megelégli az ember
«ezt» az egész Szentföldet, a Sion-hegyével és a «frigy ládájával»
egyetemben, s megirigyli a harangoktól a Rómába menetelt; «vigyetek
engem is magatokkal, kollégátokat, a «hirharangot»; a ki szintén «vivos
voco, mortuos plango» (prænumerans-halottakat) – de «fulgura többé non
frango».