Volt aztán egy nagy napja minden évben a Svábhegynek, a mikor
kivetkőzött megszokott alakjából s neki indult vigadni. Ez volt a
pünkösd hétfő, a mire már hetekkel előre szokás volt számítani; a mire
rakta félre a garasait diák és mesterlegény, a mire dolgozott varrótű és
vasaló, a mivel biztatta a családapa életpárját és apróságait: a pünkösd
a Svábhegyen.
Mintha népvándorlás volna, mintha egész város kimozdulna helyéből, úgy
tódult már hajnalhasadtakor a poros, verőfényes úton fölfelé a vándor
mulatóhad. Daloló csoportok, hegynek fel énekelve; szöcske
borbélylegény, gitárral a nyakában választottja előtt walzerezve; kövér
törzspolgár, izzadó homlokát törülve, jámbor szatócs, a ki a kis
gyerekszekérre felpakolt két porontyot, borvizes palaczkot, főtt sonkát,
tejes kávét rengeteg fazékban s azt a szekeret a nagyobbik leány huzza,
a kisebbik fiú tolja, az apa a kulacsot viszi a hátán, a családanya
eleven csirkét a kezében; nevető leánykák, kiknek arczát a hegyilég már
is pirosra festette; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a
karjukon, nyalka cserepárok piros pozsgás szakácsnékkal, mesterlegények
rudra akasztott seres hordóval a vállukon, szerelmes párok, kiket a
kisérő anyák alig győznek utolérni; stereotyp nyárspolgárok, kik
meg-megállnak egymásnak elmondani: húsz év előtt ez sem volt itt! az sem
volt itt! Karavánok, mik összebeszéltek, hogy egy csoportban települnek
majd le; egész czéhek, egyletek, iskolák, zászlóikkal, maga a vakok
intézete; a ki mozdulhat, mind elhagyta Budapestet s egy vége nem
szakadó népfolyam ömlik hegynek fel: üdvözölve útközben egy-egy szál
czigánytól, ki solo trombitán fujja a közeledő csoport elé a Klapka
indulót, vagy a Schneider Fánit.
Fenn a hegytetőn pedig egyre nő a zsivaj; mintha új honfoglalás volna.
Az érkező csoportok nem keresnek házat, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott
ütik fel a bográcsot, a miben gulyáshúst főznek, mellé csapra ütött
hordót; a szép leányok indulnak virágot keresni: akad, a ki segít nekik
benne; a kik letelepedtek a fübe, kiterítik lakomáik kincsét; a
mézeskalácsos sátorok, a gyermekek Eldorádói nagy látogatásnak
örvendenek; vándor tót görbe botokat, bicsakokat árul, azzal minden
ember ellátja magát, a ki csak hozzá jut; narancsos kucséber kosara
kifogy s újra megtelik. Itt dalolnak, ott kergetősdit játszanak; a
bokrokon hölgykalap, nagykendő lobog. Ötven kintorna gyakorolja a
zeneművészetet; a mit kiegészít hat teljes czigánybanda, meg a budakeszi
svábok saját magukból kitelt fuvó és öregdobverő zenekara.
A lemenő nap negyvenezer embert lát tánczolni, ujjongni, tombolni a
Svábhegyen.
A zöld gyepen egész szérük vannak már taposva, s a legrejtettebb erdőzug
megtelepítve boldog emberekkel. A mindig zártajtajú csillagkorcsma ez
egy napra megnépesült: ott működött zenekar, népénekes társaság, hinta,
ördögló (a hogy a Ringelspielt hiják falun); ott döngött a fagolyó a
tekepályán, ott verték a légbe a balmot, (léggel tölt lapda) volt czélba
lövés, birkózás, karómászás; ott zörgött a koczka a krajczáros banknál,
mit vándor kucséber adott fügefüzér nyereménynyel. Idealis hajlamú
csoportok elvándoroltak a szent Normafához, melynek kérge tele van vésve
már megörökített nevek előbetüivel. Ezen a napon Mátyás király kutját
tisztára kiitták.
A felkelő hold aztán látja újra azt a népfolyót visszahömpölyögni a
hegytetőről, a mit urabátyja, a nap, felkapaszkodni látott; zilált
toilettek, összegyürt kalapok, neki pirult arczok, egymást támogató
alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő egészséges
őstypusai a városi parasztnak, szilaj párok, kiknek nem volt elég a
táncz, még hazatértükben is polkáznak az uton; disputáló polgárok, kik
úgy tesznek, mintha veszekednének, pedig csak fel vannak lelkesülve;
generosus iparos legények, kik büszkék arra, hogy megfogadott
kintornással kisértetik magukat hazáig; egy-egy exaltált alak, ki
mindenképen itt akar maradni, s nem látja át, hogy miért kell őtet a
feleségének, meg a hugának a két karjánál fogva vezetni? közbe egy-egy
sikongató szép lány, a kit felültettek egy szamárra, s fél, hogy leesik
róla; akarja, hogy tartsa valaki. S ez a látvány így gördül, gombolyodik
ezernyi változatban éjfélig, és azontúl is, a gyepen még tánczolnak
lámpavilág mellett a kíntorna körül s a lombsátor alatt még reggel is
hangzik a budakesziek öreg dobja és trombitája.
Másnap csak a tánczolók által karikára taposott tánczszérük, törött
palaczkok, pecsenyetakaró papir és narancshéj tanuskodik róla, hogy mi
volt itt tegnap.
Csak egyszer volt még ennél is nevezetesebb, izgalmasabb napja a
Svábhegynek. Az évre nem emlékezem már. Általános napfogyatkozás volt
jelezve a naptárban. Természetesen, ezzel kapcsolatban annak a hirnek is
el kellett terjedni, hogy azon a napon a világ elsülyed.
Nem tulzok, ha azt állítom, hogy azon a napon hatvanezer ember gyült fel
a Svábhegyre. Még pedig vegyítve a legelegansabb publicummal. Itt álltak
a templomtéren az előkelő világ ekvipázsai s annyi selyemuszály még nem
söprötte a svábhegyi pázsitot.
Természetes volt az okoskodás, hogy ha az egész világ elsülyed is: a
Svábhegy akkor is megmarad.
Mikor aztán a naptányér teljesen elsötétült, csak egy fekete czéltábla
állt ott az égen, a mibe puszta szemmel be lehetett nézni: akkor úgy
elcsendesült minden, hogy a rengeteg nép ajkáról egy szót nem lehetett
hallani. Csak a kakasok kezdtek el kukorikolni ez ünnepélyes csend
alatt. Azt gondolták: éjfél után van.
Mikor aztán három percz mulva újra előtört a fekete czéltábla mögül a
nap karimája, mint egy villámló fénykarika, akkor meg egyszerre egy oly
óriási örömrivallás tört ki a néptömeg ajkairól, hogy én ahhoz hasonlót
nem hallottam soha. Megéljenezték a napot!
Kedves volt akkor a Svábhegy úgy-e? hálátlan pesti nép! Örültetek úgy-e,
hogy megszabadultatok? ezt a Svábhegynek köszönhetitek. Ha Pesten
maradtatok volna, az bizonyosan elsülyedt volna alattatok.