De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, a míg hire nem futott, hogy
az.
Ekkor egyszerre ellepték a szőlőmivelés vandaljai. Nincs rettenetesebb
mongol csorda, mint ez a szőlős gazda! Elpusztít az erdőt, a hová csak
letelepedik. Nem szent előtte a százados bikkfa, levágja, tüzelőfának
felaprózza, jufarkut ültet a helyébe; elpusztítja a muzsáknak szentelt
berket s a fülemüléket a madár-piaczra viszi: a szőlőben nem türnek
madarat. Gyakran találni a szép sima pázsitos lejtőkön itt amott
félhold- és egész köralakú helyeket, a hol a fű sokkal sötétebb, mint
másutt. A költők románczai azt mondják, hogy ott éjjelenkint a tűndérek
(elfek) szoktak tánczolni; a gombaszedők pedig úgy tudják, hogy ott
teremnek a legszebb csiperke gombák (champignon) s a kettő
összeegyeztethető; azok az egy nap keletkező titokteljes növények a
tündérkék sátrai bizonyosan. A szőlős Dzsingiszkán felkapálta
valamennyit, nem bánta, akár gomba, akár tündér: kadarkát ültetett a
helyébe. Kivágták a gyönyörű hársfaóriásokat, Mátyás király egykori
mulatókertjének négyszázados tanuit; a források őreit, a terebély
juharfákat; a szőlőmívelés kiterjedt egész az Adliczerig s elűzte a
rigókat és a muzsákat a világba.
Mert ez a szőlőtatár azt hiszi, hogy mindenütt megterem az, csak pénz
legyen hozzá.
Oh az ősalkotó valóban indokolt boszuállásból bocsátja rá a philloxera
vastatrixot! Mert a ki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen
a helyébe, annak mentsége az, hogy «éhes», de a ki szőlőért irtja a
ligetet, az csak «szomjas», s ez nem mentség. Ha én szőlőt ültettem,
kőporhalmot telekesítettem meg érte, kutyatejet termő sívány földet
kényszerítettem a meghódolásra s lett is áldás rajta, mert borom
folyékony tűzláng, a miből ha a német iszik, magyarrá lesz tőle. De ezek
a barbarok a fekete televényt boszantották szőlőültetvénynyel s nem
akarták elhinni, hogy az nekik egrest fog teremni, meg rekettyét, meg
semmit.
A hegy aztán azzal állt rajtuk boszut, hogy a míg bort akartak belőle
facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. A ligetek kiirtásával elapadtak a
források; a Svábhegy, melynek éltető forrásvizét Mátyás király
vízvezetékkel viteté fel a budai várba, (az alaguthoz vezető
pinczeépítmény, melyet a forrás fejéhez épített, méltó a megtekintésre:)
most oda jutott, hogy a Dunáról kellett felhordatnunk a vizet.
Hanem támadt e helyett tíz csapszék a környékemben. Az én csendes,
nyugalmas magányom körül lett véve egyszerre kurta korcsmákkal, a hol
részeg szőlőkapás, vinczellér, majoros, estétől reggelig muzsikáltatott,
énekelt, ordított és verekedett a még részegebb fuvarosokkal, a kik
maguk mindig ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: levén a
víz drágább, mint a bor.
Utoljára megutáltam az egész Svábhegyet, elmenekültem Balaton-Füredre:
ott «csendes» világ van, még lehet nyugodtan dolgozni. Ez az én nyári
mulatságom. Aztán ott van «víz»! A szép nagy Balaton s a három öles
forrás víz a kutamban. Mit érne az a Svábhegyen?
Csak késő őszre szoktam hazavetődni, az én zöld levelü albumom honába; a
hol még mindig van a fáknak valami mondani valója hozzám és a méhekhez…