A szinészek maguk után vonták az irókat. Az ötvenes években a Sváb-hegy
megnépesült, itt irta Kemény «forradalom utáni műveit». Csengeri a
«Magyar államférfiak és szónokok» classicus életrajzait; azok a
tölgyfa-erdők látták Szigligetit hosszúszárú csibukjával alá s fel
sétálni, míg a «Világurát» alkotta. Itt szerkeszté Szilágyi Sándor
«Emléklapjait». Itt költé fel Bérczy Károly «Vadász és versenylapjaival»
a magyar high life érdekeltségét; abban a lovagvárban, a mit apósa, a
tudós entomolog Frivaldszky emeltetett az erdők közepett, itt írta meg a
véletlenül kimult nagy tehetségű Berényi sokat igérő «Vak Bélá»-ját,
Sükei «Hulló csillagait». Nekem is legtöbb regényem itt született meg. S
a ki valamennyi között legmagasabban lakott, mind a Sváb-hegyen, mind az
Olympon: a «Karthausi» szerzője, Eötvös. Ott lakott abban a kettős
szárnyú, hollandi modorú házban, a hol most a nagy vendéglő van; de
szent találkozóját muzsájával az a kis schweiczi lak képezi, ott a
délnek fekvő csendes völgyben.
Eötvös volt a Sváb-hegynek nemcsak szellemi, de társulati elnöke is.
Az egész nyarat ott tölté a hegyen. Az irók megtelepedtek körüle.
Kezdtek házakat építtetni.
A «jó szellemek Faustja», kit Mephisto helyett Uriel vezetett, mindenek
felett az égiek és szellemiekre gondolt. Az ő indítványára épült fel a
svábhegyi templom és iskolaház. A hozzá való összeget ő gyüjtötte össze,
adakozás és hangversenyek útján. Egy hangverseny a Fáczánban ezer
forintot jövedelmezett e czélra, s a benne résztvevő művésznőket,
Lonovicsné Hollósy Kornéliát, Jókainét, egylovas fakó szekéren
szállították le az ősvad hegyi utakon odáig. Más ekvipázs még akkor nem
volt. Hanem így összeénekelték, deklamálták a művészek és az irók a
svábhegyi templomot, s akadt egy iróbarát művész a társaságból, Than
Mór, a ki azt remek oltárképpel ajándékozá meg, mely szent Lászlót
ábrázolja. Eötvösnek gondja kiterjedt rá, hogy nemzeti szent legyen az
új templom védnöke. A svábok ugyan jobb szerették volna szent Orbánt
helyette; de pénzt nem adtak hozzá s így semmi szavuk nem volt bele.
Templomunk tehát már volt; de még kocsiútunk nem volt. Valamennyien
gyalog jártuk meg a hegyet, kétszer napjában: Eötvös maga is; végre ezen
is segített Apollo. Kiküldte hozzánk a muzsák tizedikét, a typographiát.
A derék praktikus Emich, a buzgó vállalkozó, mindnyájunk közös kiadója,
egészíté ki letelepültével a Parnassust. Ettől fogva aztán lett
ivóvizünk is, országútunk is, s csak akkor lett aztán a Sváb-hegy valódi
Heliconná, a midőn a muzsák közöttük érezték azt, a ki
szellemterményeikre «még a lábán» előlegez s szükség esetén a váltóikat
forgatmányozza. – Ott lakott Eötvös mellett a «szép kilátás»-nál.
Kedélyes lakomái gyakran egyesíték az irók csoportját: azoknak egyikén
ismerkedtem meg legelőször a «Pesti Napló» hirhedett (Fk.)-jával is, a
kit halálos vétek volt a magyar irodalomtól átengedni a «Pester
Lloyd»-nak! Emich engedte át birtoka egy dombját a nagy Széchényi
nevének megörökítésére; innen az elnevezés: Széchenyi-hegy. Derék jó
ember volt, az Isten áldja meg a porait, én nagyon szerettem. Az utolsó
szava az volt hozzám halálos ágyán: «el ne veszítsétek ezt a jó hazát!»
– No de még addig sokszor felszedett a szekerére, mikor este utólért
félúton, a maga hajtotta két ponival; mert a poétának szárnyas lova volt
ugyan, de a szárnyatlan lovát még csacsinak hítták s annak más dolga
volt.
Lassankint a tudósok is megszerették a Svábhegyet. Frivaldszky itt fogta
a czinczéreket és szendereket, s pompás lovagvárának termeit
természetrajzi muzeummá alakitá át, Brassay itt élt a füvészet- és
nyelvbuvárlatnak, Kovács Endre tudor saját házat vett itt. S végre egy
fenséges vendég is települt meg közöttünk, a regényes Perger-féle
villában: Albrecht herczeg neje és családja. Sokszor láttam a pásiton
lapdázni azt a vidám kis gyermeket, a kinek oly szomorú végzet volt
homlokára irva. (Deli hajadon korában ruhája meggyult s ő összeégett.)
S még a kik alkotni és szeretni nem jöttek is ki a Svábhegyre, legalább
verekedésre jó helynek tartották. Ott a Norma-fa alatti völgyben
csattogtak a kardok Tóth Kálmán és Vajda János között véres
kimenetellel, aestheticai véleménykülömbségért; amott a fensikon furták
át a fákat a golyók, miket a komoly, higgadt Csengery és az istenfélő
jámbor Török János váltottak egymással politikai vita miatt; ott ama
kertben a Ferenczhalmon ment végbe a párbaj Nyiri Józsa és Nemeshegyi
között, szinpadi birálat miatt, az utóbbira halálos kimenetellel, s itt
az Eötvös villa alatti völgyben verekedett egy reggel Egressy Gábor egy
füst alatt két kritikussal, Bajza Jenővel és Zilahyval. Istennek hála!
olyan jó pisztolyaik voltak, hogy délután megpróbáltunk velük czélba
lőni: húsz lépésről nem találtunk bele egy kiterjesztett «Pesti
Napló»-ba (mely a sérelmes kritikáknak helyt adott).
Ez időben a Svábhegy egészen a mi Parnassusunk volt.