Kik legyenek azok a par excellence «emberszeretők»?
Hát ki volna más, mint a szinészek?
Nem allegoriai értelemben, mint a kiknek minden nap a szinpadon szerep
szerint kell gyakorolni a szeretés virtusát; nem a szó prózai
vonatkozásában, mint a kik szeretik az embert, a sok embert! a
publikumot! kiknek szive leginkább képes befogadni egész tömegeket –
zártszékekre és karzatra elhelyezve: de a szinész valósággal az
emberszeretet osztálya.
Ha kell elhagyott árva gyermeket felfogadni, ott van a szinész; ha kell
elaggott pályatárst inségtől megszabadítani, ott van a szinész; ha kell
lótni-futni idegen ember bajában, ott van a szinész; ha kell
közjótékonyságra utalt intézeteknek énekelni, deklamálni, ott van a
szinész; annál minden panasz érzékeny kebelre talál, ott tudnak csak
őszintén megbocsátani – hűtlen szeretőnek, szerencsés vetélytársnak; –
ott tudják «eltűrni» az embert: a teremtés kiállhatatlan remekét! Aztán
a mit semmi osztály nem tud: a szinész tud egymás közt «mulatni.» –
Prókátor, iró, czigány, orvos, hát még a pap: ha a maga fajtájával egy
társaságba kerül össze, csak veszekedni tud, embert szól, vitát kezd,
magát dicséri, pajtását birálja, külön húz, prætendál, fumigál,
præpotenskedik, s végül megapprehendál; egyedül a szinész tud a maga
fajtájával mulatni.
De csak a maga fajtájával! Nem szereti az idegen ábrázatot, mikor
«magának játszik». Akkor nem kell neki a publikum. Legkevésbbé a
kritikus, az ingyenjegyes!
Nagy gráczia, rokonérzület és közös bajban összetörődés kellett hozzá,
hogy én is bevétessem az adeptusok közé. Az osculum charitatis
szentesíté a szövetséget. Bevettek pajtásnak, komának.
Ők is keresték a vadont, a magányt: az volt az ő boldogságuk. Rég
fölfedezték ők a Sváb-hegyet: azonban dehogy szóltak volna valakinek
felőle; dehogy dicsérték volna annak rejtett gyönyörűségeit. Ez a mi
országunk volt sokáig. Nem tudott felőle senki.
Késő éjjel, játék után, kifáradva a művészi hevélytől, a mint letörölték
a festéket arczaikról, vették a vándorbotot, a batyut, a tarisznyát;
ballagtak ki a városból; ki-ki a maga odujába. A ki vendéget hítt, felét
az enni-innivalónak híven a meghívott nyakába akasztá. Az út hosszú
volt, keresztül a váron, fel a hegyre: megrövidítette azt a kedélyes
adomázás; néha a zivatar is utólért bennünket; a mennykő a sarkunkban
csapott le épen, mikor az Adliczer ajtaján beléptünk. Aztán akkor a
saját vállunk czepelte lakomából duskálkodni! Az volt a lucullusi
lakmározás! De milyen uraság volt az! Reggel kenyeret pirítani az erdőn
a targalyból rakott tűz mellett s szalonazsírt csepegtetni rá és
beszélni tarka élményekről. És aztán kóborolni emberhangot nem adó
erdőkön keresztül, a mikben az utat mészszel megjelölt fák mutatták,
felmászni a János-hegy tetejére, ott leheveredni a fűbe s végigbámulni
azon a csodálatos panorámán: előttünk a két főváros s az alföldi róna
képe, mely képből csak két dolog a mienk: az a kis fekete bogárhátú ház
a tömkelegben, a minek a neve nemzeti szinház, meg az a nagy láthatár, a
minek a neve «haza». Aztán félnapi hegymászás után hazatérni, bámulatos
gombák zsákmányával, csodaszép erdei virágok trofeumaival,
megfizethetetlen drága földi eprek kincshalmazával. (Még most is tudom,
mely bozót közepén termettek a ritka fehér csattogó eprek, ananász- és
dinnye-zamattal.)
Most már mind ennek vége. A szép erdők ki vannak irtva, helyükön
keserves szőlők sínylődnek s rozsdás buza házasodik a pipacscsal; nincs
már se árnyék, se eper, se gomba. A szinészek is urak és unják magukat.
Hej, mikor szegény emberek voltunk, de sok jó napot töltöttünk együtt!
Ott tanyázott Bartha, a kifogyhatatlan aranykedélyű ember, idősb
Lendvay, a milyen gavallér czimbora soha se lesz többet e világon,
László, a társaság derült szelleme, Réthy koma, a furfangos különcz,
Szigeti Józsi, a reményteljes ifju iró és hős szinész, Szigligeti, a
boldog iró és családapa, s a vén Kovácsné, a bohó tréfákért soha meg nem
neheztelő komika. Itt kötötte mezei virágokból óriási bokrétáit a hű
Füredi egyetlen grófnéja számára. Itt versenyzett a csalogányokkal (s az
volt tömérdek) a felejthetetlen, utólérhetlen Hollósy Kornélia, s a ki
már otthonának nevezhette a Sváb-hegyet, a ki már úr volt, lovon járt
(volt egy szamara), itt lakott télen-nyáron a mindig jókedvű Benza! az a
kis kondorhajú leány, a ki trillázva fut apja elé, mezítláb, a leendő
világhirű művésznő: Ida.
Mennyi olympi alak!
És ez mind együtt tartott. Kijártak hozzájuk vendégül a többiek is:
Egressy Gábor, Szentpétery. (Én láttam Coriolant kedvesen pityókosnak s
hallottam Menenius Agrippát danolni!) A meghívott vendég bizony gyalog
jött ki: csak ha előkelő finom úrhölgy volt hivatalos, azért volt szokás
leküldeni a Schafler Miskáig (most déli vaspálya-indóház) egy csinos kis
két szamár fogatú szekérkét, mely a mostani Diescher villa fényűzési
czikke volt.
Valamennyi azon törte a fejét, hogy mit tudna kitalálni, a mivel ezt a
szürke világot elevenebbre színezze.
Annyi adoma van rólok feljegyezve.
A Sváb-hegy feljáratánál, a szőlők alatt állt egy feszület. Biz azt a
budai szőlősgazdák nem tartották oly tiszteletben, hogy szüntelen körül
ne rakták volna azokkal a megnevezhetetlen halmazokkal, a miket a szőlők
termékenységének fokozására szoktak használni. Egyszer a krisztinavárosi
plébános levelet kap a postán – a Jézus Krisztustól, melyben a mennybeli
úr keményen megdorgálja az ő szolgáját, hogy a míg ő kényelmes pamlagán
nyujtózik és füstöl a jó kospallagiból, azalatt eltűri, hogy az urát és
üdvezítőjét a szaraczenusok ily bűzhalmazzal rakják körül! – Másnap el
lett szállítva a kereszt, s felemelve a legmagasabb dombtetőre; most is
ott van. Ez a levél Bartha munkája volt.
Egyszer rossz hírbe is jött a Sváb-hegy. Elhíresült, hogy medve jár az
erdőben. Ennek meg az volt a története, hogy a derék, jó Bognár, a
karmester s még akkor tenorista, bár nem lakott a Sváb-hegyen, még is
kijárt oda, az oly becses gombatelepeket felfedezni. Ehhez pedig Réthy
koma elsőbbségi jogot tartott fenn magának. Minek sikeres megóvására
kikérte a nemzeti szinház ruhatárából a «Téli rege» medvebőrét,
felöltözött bele s elrejtőzött abba a bozótba, a melyen Bognárnak jönni
kellett a gomba-Kaliforniába, s a mint az jött, hirtelen kiemelkedett
nagy morogva a bozótból. Minden hirlap tele volt aztán a svábhegyi
medvével, mely kis gyermekeket tépett össze s egész teheneket falt fel;
utoljára hajtó-vadászatot rendeltek ellene, úgy szabadították meg a
vidéket a vérengző fenevadtól.
Milyen jó mulatság volt ez akkor.
Vagy mikor Szigeti Józsi nem restelt éjjelenkint felöltözni Romeonak s
álbajuszt ragasztva, elmenni guitárreal kezében Julia – no igen, a jó
öreg Kovácsné ablakára s serenadeot adni neki, s másnap komoly arczczal
végighallgatni a jószívű, de idealis matrona exaltált előadását az
ismeretlen imádóról.
Vagy mikor Réthy koma és a kis Török felöltöztek koldusoknak, kerítettek
egy kétkerekű laptikát szamárral, s mint vak koldus a fiával, sorba
énekelték az ismerősöket.
Vagy mikor Egressy Barthával egy alakká burkolva, famozus
prédikácziójukat tarták, Bartha mondá a szöveget, Egressy csinálta hozzá
a taglejtéseket; ha a szöveg elakadt, megvakarta Bartha fejét, s
felváltva megitatta és megtubákoltatá a szónokot.
Vagy mikor Szerdahelyi Kálmán lakodalmán a fiatal szinészek felöltöztek
czigány bandának. Tóth Soma volt a primás, s maguk muzsikáltak a
kedvencz bajtárs menyegzőjén; míg a vőlegény maga s az ifju Lendvay (a
«Bánk-bán»!) eldalolták azt a tréfás német zenevizsgálatot, a mitől az
ember állkapcza-görcsöt kapott a nevetés miatt; a szövegét soha sem
felejtem el:
«Mein liebes Kind, was kannst du spielen?»
«Ich kann spielen auf einer Geige.»
«Czik, czik, czik: das ist die Geige.»
Aztán tovább:
«Tilililimtim: das ist die Flöte.»
«Lirum – lárum: das ist die Leier.»
«Hikkum – hakkum: das ist der Cymbal.»
«Jikkum – jakkum: das ist der Violin.»
«Nyek – nyek nyek: – das ist der Dudelsak.»
A chorus utána; minden ember illustráló taglejtéssel kisérve hegedű,
furulya, kintorna, czimbalom, bőgő és duda szózatát; végre az egész
műsort alulról fölfelé, felülről lefelé; hogy az valami elysiumi
mulatság volt.
Vagy talán csak nekünk volt az?
Gyermekek voltunk? A kik tudnak mulatni, a nélkül, hogy egymást
lecsepülnék; a nélkül, hogy egymás pénzét elnyernék; a nélkül, hogy
egymást az asztal alá innák; a nélkül, hogy egymás feleségének a fejét
elforgatnák.
«Ein schlechtes Spiel, das die Kinder nicht freut.» Azt mondja a német.
Ez talán ránk is illik.