Hát ezzel a vánkossal mit akart?
De nem volt idő megkérdezni: úgy elinalt nyomban mind a kettő a sűrűbe
előlem.
Megint lefeküdtem szépen.
De ez az éjszaka, úgy látszott, nem volt a békés nyugalomnak szentelve.
Alig hogy újra elkezdtem álmodni – nem létező boldog időkről, a mint
egyszerre puskaropogás ver föl bennünket.
Hajnalodott.
Először az «Isten-hegy» felől kezdtek lövöldözni. Azután a Farkas-völgy
felől hangzott a puskaropogás. Ez felköltötte a Norma-fa felőli
csatártüzet. Utoljára köröskörül puffogott. A mult év alatt sok szép
lövöldözésben volt gyönyörködésem; de ez a mostani «attak» túltett
minden eddig tapasztalton. Nagy dolognak kell itt végbemenni.
A kósza hír csodadolgokat beszélt kalandozó guerillacsapatokról, a mik a
Dunántúl vidékeit várakozásteljes rettegésben tartják.
A portyázás csatazajának czélpontja egyenesen az Adliczer látszott
lenni.
Végre a Frivaldszky-féle erdőből előbukkant egy vadászcsapat, óvatosan
felhasználva előnyomultában a bokrokat és a szálfák törzseit védelemre;
míg vezérük, egy délczeg főhadnagy, kivont karddal rohant előre
merészen.
Én kinn álltam az udvaron.
A csapatvezér egyenesen felém tartott.
Nálam pedig nem volt egyéb fegyver, mint egy tollkés, meg egy somfabot,
a minek a búbjára egy haldokló huszárt faragtam épen.
«Wo ist der Feind?» rivallt rám a főhadnagy.
Én egész megadással feleltem, tollkésemet becsukva, s botomat a hónam
alá véve, hogy itt «rajtam kívül több ellenség nincsen: én, ha tetszem,
hát itt vagyok, ragyogok.»
A hadfi rám nézett furcsa tekintettel, megrázta a fejét; azt mondta,
hogy «dumme Geschichte!» s azzal harczosaival együtt visszavonult a
bozótba.
Azzal aztán nemsokára elmult az egész csatazaj, a trombiták köröskörül
takarodót fúttak.
Csak délben mondá el a hazatérő korcsmáros a rémséges rejtély
megoldását.
Hát a budapesti garnison ezen a napon gyakorlati próbát tartott a
guerilla-harczból. Egy csapatot még este kiküldtek előre a hegyek közé
guerillának s a többinek a feladata volt amazokat a rejtekeikből
kiugrasztani, körülfogni és elnyomni.
E quasi-guerillacsapat holjártának kipuhatolására lőn kiküldve a
fenttisztelt két zsandár, a kik azonban a sok hegymászást megunták s a
helyett, hogy erdőt, mezőt nyakukba vegyenek: odajöttek a jó, biztos
Adliczerhez, ott jól ettek, ittak, utoljára kértek egy vánkost s
felfeküdtek a padlásra aludni. Csináljanak a guerillák azalatt, a mit
akarnak!
Ezért ijedtek meg aztán, mikor én felzörgettem őket, s ezért
ajándékoztak meg egy vánkossal: a «was polterst?» arra értve, hogy a
«das Polster»-t kérem vissza! S ezért könyörögtek, hogy fel ne adjam
őket.
S bár az ő vétkes hanyagságuk volt az oka, hogy a cernirozó hadak nem
foghatták el a guerillákat, azért mégis nem árultam el őket, nehogy még
főbelőjék szegényeket – vak töltéssel.
Hanem engem megszeppentettek, azt nem tagadom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Más versio szerint az üldöző rendőröknek a magyar szabadságharcz egyik
nevezetes tagját, Nagy Józsefet kellett volna kézre keríteniök, ki
szintén a Sváb-hegy menedékeiben bujdokolt. – Nagy József
fő-főbizományosa volt a magyar kormánynak s atyja a nemzeti szinház
kitünő tagjának, Nagy Imrének.)