Még egy világkerülőt kell felemlítenem, a ki «anno Haynau» tavaszán
(1850.) itt rejtőzött az Adliczer végvárában, a hova a felesége elrejté,
hogy kiváncsi szemek ne lássák: egy fiatal iró, ki a szabadságharcz
alatt hírlapokat szerkesztett, népet buzdított, versben és prózában; a
harcz után végig bujdosta az országot, míg ismét otthonába visszakerült;
most azután, a vérpad és börtönajtó szomszédságában csataképeket ír a
nálánál jobbakról, a kik már alusznak; közbe somfabotokon tanulja a
műfaragást, az idők divatját; füvészkedik, gombákat szed az erdőn,
magában sakkozik, vagy kártyát vet arra, hogy lesz-e még valaha jobb
világa a magyarnak?
Talán rám is ismer a leirásból valaki.
Tehát ez akkor volt, a mikor Jókai Mórnak nem volt szabad lenni a
világon. Munkáim alatt «Sajó» volt a nevem, leveleim czímén «Benke
Móricz», útlevelemben «Kovács János» (Miskolczon adták) s idegenek
előtt, a kik láttak, a feleségem testvére voltam, ki épen akkor halt
meg. Az Adliczerben laktunk. Itt biztosabb volt a rejtőzés, mint a
százszemű és ezerszájú pesti házban.
Egy éjjel szokatlan zörej vert föl álmunkból. Kis hálószobánk fölött a
padláson valami férfi ütött tanyát. Igen nyugtalan álma lehetett,
folyvást rúgkapált a lábaival és motyogott magában. Nőm különben is
ideges volt; a fejünk fölött alvó zakatolása rémlátványokkal tölté el
álmait; fel-felsikoltott, rablókkal álmodott; utoljára haragba jöttem,
felkaptam ágyam mellől a fejszét, egyedüli fegyveremet, felálltam az
asztalra s megkopogtattam keményen a gerendát, ott, hol a nyugtalan
lélek hentergett s felkiáltottam rá, persze németül:
«Du Malefitzkerl, was polterst mir da oben?»
Természetesen, csak azt akartam kieszközölni, hogy ne zörögjön.
Erre aztán halk beszélgetés támadt a padláson. Ketten voltak.
S nem sokára hallám a lajtorja nyikorgásáról, mely a padlásra vezetett,
hogy a két ember száll lefelé. Ezt pedig nem kivántam tőlük.
S azzal jöttek a mi szobánk felé.
Az ablakon át láthattam őket. Puska volt náluk. – A puska még hagyján;
de sisak is volt a fejükön. Ez két zsandár.
Egyenesen az ajtónkra jönnek; bezörgetnek, én kinyitom, elszánva a
kikerülhetetlen végzet elfogadására.
Erre az őrvezető a kezembe nyom: nem egy békót lánczostól, hanem egy
vánkost, s arra kér nagy alázatosan, hogy ne adjam fel.