Huszonnyolcz év előtt, mikor az első nyarat töltöttem a Svábhegyen (1848
nyarát: a szabadság mézes heteit) még akkor a Svábhegy a világkerülő
emberek menedéke volt. A kelet felé forduló oldalán látszott egy
magastornyu rom: a miről mindenki tudta, hogy az nem valami ókori
váromladék, hanem egy dán báró lakhelye: a kinek más nevét nem is tudta
senki, mint a «dán báró». Kapuja egy keresztül vágott domb mély útját
zárta el, arra nagy betükkel volt fölirva, hogy «tilos a bemenet», be is
volt lakatolva. Maga a báró rompalotájából mindenféle titkos alagutakon
keresztül járt ki, s mindig késő éjjel járt, nem látta azt senki.
Cselédet sem tartott, nem tudni mivel élt? Félelem volt sziklafészkéhez
közelíteni: azt mondták, rálövöldöz a kiváncsiakra s az asszonyokat
gyűlöli. Pedig igen szelid, nyájas, fiatal arczú férfi volt. Mikor
később megismertem, (szomszédok lettünk) igen művelt embert találtam
benne. Nem bántott az senkit. Nem is lakott abban az omladékban, hanem
attól eltakartan volt egy kedves szép kis villája, egész a tetejéig
befuttatva clematissal, beárnyékolva platánokkal. Itt lakott ő egyes
egyedül, hanem volt azután egy földalatti átjárata egy sziklába vágott
hosszú szobasorhoz, ott időzött a nyári forró napokban, vagy a rom magas
tornyából nézegette naphosszant a zajos világot. Szerencsétlen
szívviszony, mely azon végződött, hogy vágytársát párbajban megölte,
száműzé őt a nyugati tenger partjaitól a budai hegyek vadonába.
Nem messze a dán báró e magányos dísz-omladékától volt egy másik
barlanglakónak az oduja; egy embernek, a ki kőből élt. Kő volt a
kenyere, kő volt a háza, kő a tüzelője. Az egész svábhegyen minden ház
az ő kövéből épült: maga pedig a sziklában lakott; oda volt bevágva
szobája, konyhája, kamrája, fölötte a meredek sziklafal, körülötte
halomrahányt kőtörmelék; s a kőhalmok között csodálatos szép fajú
rózsák, mikből egy bokrot most is saját kertemben őrzök. Egy napon a
barlanglakó minden rózsafáját eladta. Csak a fehér levelű nyárfák
maradtak meg sziklái előtt.
Ha a mély hegyszakadékon figyelmesen alátekintettünk, vén diófáktól
félig elrejtve, vettünk észre egy kis házat, melyhez valami rejtett út
vezetett nagy kerülővel. Ez egy silentiarius ügyvéd odúja volt, kit
törvény és pályatársak kiüldöztek a világból. A házikó olyan alacsony
volt, hogy kézzel el lehetett érni az ereszét: kívül egy fülkéjében állt
egy kőből faragott Máriaszobor; előtte volt egy liliomokkal
körülültetett kerek virágágy, annak a közepén meredt fel egy kőobeliszk,
arra volt irva nagy betükkel: «virtus semper diligenda» (Az erényt
mindig szeressük.) A néphit szerint, azon szobor alatt egy asszony sirja
van, kinek halála a férjet vádolja. Ennek a háznak a gazdája is egyedül
lakott e bagoly-odúban évről-évre, kivéve egy napot, a mikor magához
hasonló négy érdemes férfiuval összeült e helyen egy nevezetes tény
végrehajtására, a miből aztán cause celebre lett. Itt készítették a
hirhedett Almássy-féle hamis végrendeletet, a «virtus semper diligenda»
árnyékában.
E völgy fölötti halom tetején épült az «óra», egy évvel később már
históriai nevezetességű hely: innen intézte Görgey a budai várostromot.
Ez az óra adja tudtul az idő holjártát az egész hegynek. Gazdáját, ki
húsz évig szomszédom volt, soha sem sikerült meglátnom. Azt tudom, hogy
tekintélyes polgár, hires csokoládégyáros s egyszer kutat ásatott a
svábhegyen negyven ölnyi mélyre: a kiásott kőből egész hegy alakult, de
víz nem jött elő.
A «hét ház»-nak nevezett épületcsoport közepett volt egy magánytkedvelő
öreg úrnak igen szép tanyája és kertje. Még akkor nem tartották gazdag
embernek. Legszebb tulipánjai voltak és hónapos rózsái. Igaz, hogy
azokból sem adott senkinek. De a tulipánjaiért csak még sem ölték volna
meg, mint később a kincstári jegyeiért. Ez volt az öreg Erny. Ez is
egyedül lakott a házában.
Egy nagy czélnélküli bástya háta mögött feküdt egy hosszú épület. Abban
lakott egy orvos. Hogy kit gyógyított itten? azt nem tudom, mert itt
soha sem beteg senki. Azt beszélték róla, hogy valaha hires orvos volt,
de egyszer a saját egyetlen fiát gyógyította, félreismerte a diagnosist
s a szépreményű ifju meghalt. Azóta nem irt több receptet. A háza előtt
állt egy harangláb. Azon volt két harang. Ezek adták hírül az egész
Svábhegynek a reggelt, delet, estét. Nem is ismerte senki a ház urát
azon a czímen, hogy «doktor», csak azon, hogy «harang.» Ez is egyedüli
lakója volt a háznak.
Az észak felé hajló fensíkon sűrű tölgyerdő terült el messze, de minden
bejáratánál őrt állt a tilalomfa. Ha mégis akadt vakmerő bujdosó, ki
keresztül merte magát törni a galagonyabozóton, benn az erdő mélyén
megpillanthatott egy csinos vadászlakot, mely egészen fából volt építve,
sok műizléssel. Ez egy magyar főúr tanyája volt, ki akkor és később nagy
szerepet játszott a politikai világban: mindenféle cselszövényekre
alkalmas kis tanya, édesekre úgy, mint keserűekre. Hanem aztán mikor a
bozótrengeteg tulsó oldalán egy másik sövényen tört keresztül a
kalandozó, oka volt megbánni a kiváncsiságát; a magasra nőtt árvacsalán
közül elszórt csontok fehérlettek elé s a mint megrecscsent lépte alatt
a targally, két óriási szelindek támadta meg. Azok egy baromorvos kutyái
voltak, a mik miatt senki se mert annak a háznak a tájékára menni. A
hegylakók azt sugdosták, hogy sertéseket hizlalnak itt ebek
harminczadjára került állatok husával.
Nyugatnak, ezen az erdőn túl, következett egy nagy pázsitos tér, a min
keresztül valaki megfoghatatlan okokból mértani szögletre utat próbált
mesterséggel és tudománynyal építeni. A csinált út be volt gyepesedve; a
gyalogösvény megtartotta a diagonált s az erdő felé hajolva, elvonult
egy magános korcsma mellett. Az a korcsma rendes időkben zárva volt.
Innen gyönyörű bükkfaerdőn keresztül, kalapnagyságú gombákkal
boglározott réten át vezetett az ösvény egy sötét csalitba, hegynek
fölfelé. Azon túl megint egy turbánliliomokkal és dictamnusokkal pompázó
pagony fogadta a csatangolót, felváltva mogyoróerdőkkel,
somfagesztekkel; míg a rigófüttytől visszhangzó erdők tündéri sötétjében
egyszerre rábukkant a vándor egy sajátszerű épületre, mely fából volt:
alakjára olyan, mint egy torony; hanem kívül volt rajta egy kerék. Ez
egy kút a hegy tetején. Erről aztán tájékozhatta magát. Ha azalatt
beesteledett, mire idáig ért, még sem tévedhetett el; csak mindig
felfelé kellett tartania; a fénybogárkák megvilágították a mohos gyepet
előtte; mikor aztán egyszerre megszünt az ösvény meredek lenni, egy
fölséges szálfa-erdő fogadta, oszlopegyenességű bükkfák, czinczogó mókus
lakókkal, s a mi fény eléje pislogott a fák közül, az már nem a
szent-jános bogárka volt, hanem egy ablak gyertyavilága. Ez volt a budai
erdők utolsó tanyája, az utolsó emberlakta hely: – ez volt az
«Adliczer.»
Hogy miért hivták Adliczernek? azt máig sem tudom. A gazdája magyar
nemes úr volt, s a bérlője egy tősgyökeres magyar korcsmáros, valahonnan
az alföldről, a hol, mint találgatták, valamikor egy kis
véleménykülömbség volt közötte és a törvény végrehajtói között: azóta
itt a magányban lakik, többet foglalkozva szántás-vetéssel, mint
borméréssel. Jámbor, kevés beszédű ember. A felesége életrevaló kunsági
menyecske, a ki senkivel sem tud beszélni itt ebben a német világban.
Köröskörül ünnepélyes, csendes tölgyfa-erdők, mikben rigófütty,
szajkórikkantás, a fészek kereső hollók károgása visszhangzik: a
vadgalamb turbékolása egész nap nem szünik meg. Puska nem dördül el
soha. – Időszakunk két évvel későbbi: «anno Waffenpasz!» – 1850.