A salamisi tengeri ütközet elveszett a perzsákra nézve. Hajóik
temérdeksége miatt vesztették azt el. A tenger teli volt uszó
hajóroncsokkal, árbocztöredékekre kapaszkodó menekülőkkel. A nehéz
perzsa gályák úgy engedték magukat elpusztítani a gyors görög hajók
által, mint mikor a czethalak között dúl a fizeter.
Csak egy öt hajóból álló hajócsoport küzdött diadalmasan a mindenütt
győztes görök hajók ellen. E hajók vezére és parancsnoka egy nő volt:
Artemisia, Halicarnassia királynője.
Délczeg, erőteljes alak, kinek idegeit tenger viharok edzék aczéllá,
nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő: a nyilazó névrokon
(Artemis) maga. Szénfekete haját arany sisak szorítja össze, hatágú
koronával; domború keblét arany pikkely-pánczél fedi, csillagokkal
himzett tunikája két térden fel van gombolva, hogy lépteit ne korlátolja
s márvány sima lábszárait engedi láttatni a magas szárú tyrusi
szandállal; domború csipőit érczöv öleli át, melyről széles rövid kard
függ alá, félválláról biborpalást omlik le a földig. Égő arcza, villámló
szemei, nemes arczéle magas homlokával még jobban hirdetik a hősnőt,
mint fegyverzete.
Ez az asszony nem játszani jött ide. Hajója, a hajdankorban oly hatalmas
«pentere» öt sor evezővel van ellátva, százötvenöt evezőlegény minden
oldalon, a hajó orra alatt, a vízszin magasán, érczsarkantyu nyúlik ki
messzire, s e bordatörő szörnyetegagyar fölött a hajóablakon a faltörő
érczkos mered elő, arra való, hogy a felnyársalt ellenséges hajót megint
leverje a sarkantyúról. Mint egy vas egyszarvú furódik az érczczölöp az
útját álló görög hajó oldalába, melyet kormánya ügyes fordulatával meg
tudott kerülni, hogy derékba kaphassa, míg egy másik görög hajót
nyilvető balistái, a «scorpiók», naphtába mártott nyilakkal gyújtottak
fel, a míg az rostrumával egyenesen neki futott; a harmadik ellenséges
gályát pedig, mely oldalához akart furakodni, hogy evezői tornáczát
összetörje: a hajó közepén emelt helepolisból viperákkal töltött cserép
korsókkal üdvözlék harczosai. A mint a korsók összetörtek, a hajósokra
rohanó viperák oly zavart idéztek elő azok között, hogy rémültökben
abbahagyták az evezést.
Artemisia a hajó hátulján emelt magas erkélyzetről vezényelt és osztotta
parancsait, olthatatlan tüzet, mázsás köveket, mérges kigyókkal, méh- és
darázsrajjal töltött edényeket hajigáltatva üldözőire; míg a szemközt
jövő hajókat furatta. Recsegő, sülyedező, égő hajók, vizbefulladó
embertömegek, uszó roncsok között tör magának utat a vesztett
ütközetből, s mikor észreveszi, hogy öt hajója közül egyet körülfogott
az ellen, viszafordul érte, kiszabadítja. És a csatazaj, az ordítás
közepett hangzik buzdító, csengő szava, mint Olympról jövő kiáltás s
bibor palástja, mint a zászló, repked körüle, czéltábla minden nyílnak
és onagernek. Kezében fáklyát lobogtatva, azzal gyujtogatja az
elröppenésre emelt szurok koszorukat, azzal kész saját hajóját
felgyujtani, ha az ellenség elfogná azt.
«Ah! kiált fel a perzsa király kétségbeesetten a csatanap alkonyán:
férfiaim úgy harczolnak, mint asszonyok, és asszonyaim úgy, mint
férfiak.»
Ez asszony nélkül elfogták volna magát a királyt is.
Artemisia öt hajójával maga védte a menekülőt.
A görög hadvezér a csata folyamában tízezer drachmát tüzött ki jutalmul
annak, ki azt a csodaasszonyt elfogja élve.
A boszu és a jutalom sokszorozta az üldözők erélyét. Utána törtek, a
perzsa gályák gátoló roncsain keresztül, s a Hellespontusig üldözték
hajóit. Futók és üldözők felvonták vitorláikat s a szűk
szigettorkolatból kijutottak a sík tengerre.
Egy fiatal görög hajós, az abydosi Dardanus érte utól legelébb a
királynét. Bátorságra, vitézségre nézve legméltóbb ellenfél.
Azon kornak tengeri ütközeteiben a hajók csataképességét az evezők
alkották. Az ágyúkat pótolta a balista és a scorpió: ez egy nyílvető
gép, mely ölnyi rudakat hajított az ellenséges hajó oldalába, amaz egy
kötéllel hajtott rugékony rúd, mely sziklákat dobált kanálalakú végével
visszapattantában. Az evező legényeken és gépészeken kívül még rendesen
tizennyolcz harczos szokott lenni egy penterén. Nem számítottak
kardtávolnyi verekedésre soha, egész a rómaiak idejéig, kik újabb
harczmodort hoztak be: lecsapó hidakkal fogták meg az ellenséges hajót,
s azon keresztül rohantak rá, kivont karddal döntve el a csatát.
A salamisi tengeri ütközetnél még ezt nem tudták. De Dardanus
megkisérté.
A mint közelébe ért a halicarnassi gályának, saját hajója orráról
átszökött amannak födelére egy merész, aczélerőt tüntető ugrással, a mit
nem csinált utána más s a görög kard rögtön megtanítá a halicarnassi
hajósokat, hogy mi különbség van férfi meg férfi között?
Dardanus egyedül volt, ellenfelei tizennyolczan. Villámgyors csapásokat
osztott kardjával s nem ütött hiába; majd meg a hajófödél hosszában
engedte kergettetni magát; ha megszorították, felszökött a mellvéd
korlátjába, azon futott végig, s félkezével az árboczkötélbe fogózva
áthajítá magát ellenfelei feje fölött a tulsó oldalra. Dardanus az
Olympi játékok négyszer győztes viadora volt, s most remekét tette le.
Egymagában küzdve, a halicarnassi hajó minden tengerészét kényszeríté
elhagyni a hadigépeket s üldözésére rohanni.
Artemisia bámulva nézte a hajó helepolisán állva e vakmerő játékot, a
hol egyetlen férfi, Achill arczával és termetével, mint egy sérthetlen
félisten dúl ellenfelei vérében, kik jobbra-balra hullanak el mellette;
a királynő vezérszavára senki sem ügyel már: a balisták nem feszülnek; a
kos nem zuhog a közeledő ellenséges hajó falán; az pedig csáklyáival,
mint vas körmökkel kapaszkodik hajója bordáiba, s tördeli
előnyomulásával az evezők sorait. S ez egyetlen embert nem bírja leverni
a hajó összes férfi népe.
Artemisia királynő látta a fenyegető veszélyt, baljával leszakítá
válláról a hosszú palástot, jobbjával kirántá kardját, s emelvényéről
leszökve, maga rohant a hős ifjú ellen; a megcsóvált biborpalást röpült
a feje fölött, mint egy lobogó.
A küzdőt ifjú meglepte az új ellenfél látása. A nő, kinek elfogására
indult, nem földi tünemény volt. Nem elég az aczél kar, aczél szív is
kell ahhoz, hogy férfi nő ellen tudja védni magát. Úgy végezte a fátum,
hogy a Dardanus kardja, mely sisakot tört, pánczélt hasított, abba a
fejére hajított biborpalástba belebonyoluljon. Az asszonyi öltöny, mely
karja körül csavarodott, megbénítá mozdulatait, eltakarta arczát. Ekkor
ellenfelei rárohantak, elnyomták, erőt vettek rajta, hurkot vetettek
kezére, lábára s aztán odakötözték az árboczhoz.
Artemisia pedig ismét felhágott az emelvényre s osztá indulattól csengő
hangjával parancsszavait; s a balista kerék fogai újra elkezdtek
kattogni, az onager szurokkoszorúkat s égő ként hajigált az ellenfél
fejére; a falfuró recsegve tört rést a görög hajó ólom-fedte oldalába.
Dardanus az árboczhoz kötözve láthatta, hogy borul lángba a hajója, s
aztán hogy sülyed el lassankint a hullámok közé, bajtársainak
halálordítása mellett.
Ez volt az utolsó kisérlet Artemisia elfogására.
A büszke delnő a csata után a helepolis erkélyére állíttatá fel
trombitásait, s az elmaradó ellenfél gúnyjára diadaláldomást fuvatott
velük, mit az ellenkező szél egész a görög hajóhadig elvitt a sík hullám
fölött.
Artemisia hajói sértetlenül érkeztek haza a cerami tengeröbölbe, hol
Halicarnass pompás városa állt hajdan; egykor a doriai hat város egyike,
most kitaszítva a görög szövetségből, a maga ura, fényben, pompában a
perzsával, erőben, hatalomban a göröggel vetekedő.
A hős királynőt megelőzte diadalának hire. Még az ellenfél is segített
őt magasztalni. Az egész xerxesi hadjáratban egyedül ez asszony hozta el
magával a babért a csatatérről s ellenfelének még a kudarczban is volt
büszkesége, mert Artemisia is görög nő volt.
Otthon diadalivekkel, triumfális menettel várták. Diadalszekere elé négy
fehér paripa volt fogva s útja Minerva templomáig virágokkal hintve.
A trophæum, mit magával hozott, eleven volt: a görög hajóhad legjobbik
hőse, az abydosi athleta Dardanus, lánczokkal kezén.
A legyőzött hős a királynő diadalkocsija előtt fog járulni.
De nem úgy lett.
A diadalkocsi előtt levéteté Artemisia a vitéz fogoly kezeiről a
lánczokat s azt mondá neki:
– Ülj mellém.
Odaülteté őt jobbjára.
S a bámuló cariaiaknak azt mondá:
– Hoztam nektek királyt!
Artemisia özvegy volt: választása szabad, koronáját megoszthatta.
A nép örömüvöltése volt válasz szavaira. Az üdvriadal nőttön-nőtt a
királyi palotáig, a hová elérve, e szóval mutatá be Dardanust Artemisia
országnagyainak:
– Ime királytok!
Azok meghajták előtte fejüket, s a királyi palota oszloptornáczain végig
hangzott a doriai énekesnők üdvözlő dala, a délczeg pár felköszöntésére.
Csak egyedül Dardanust nem kábítá el a mámor. Ő hideg maradt.
Hasztalan részesíté őt Artemisia a királyi hatalom minden pompájában. A
fény nem melegíté őt fel.
– Nektek hoztam királyt, de magamnak nem; panaszolá Artemisia öreg
dajkájának, Biblaisnak.
A sokat tapasztalt agg nő azt mondá neki:
– Ha királyt akarsz megnyerni, azt teheted, mint királynő; de ha férfit
akarsz megnyerni, akkor légy asszony!
S aztán betanítá Artemisiát sok mindenféle olyan tudományra, a mi által
a királynő elfeledteti azt, hogy «királynő»: csak azt tudatja, hogy
«nő». Megtanítá, hogyan kell nem «uralkodni», hanem «szolgálni», nem
«parancsolni», hanem «hizelegni».
A közönséges csáb, hizelgés fegyverei sikeretlen vívtak; az olympi
viador sértetlen maradt. Se a «királynő», se az «asszony» nem hódítá őt
meg.
S mentől jobban elutasítá szerelmét a férfi, a hölgy szenvedélye annál
magasabbra lángolt. Biblais azt sugá neki: «egyszer már legyőzted őt az
által, hogy öltönyödet fejére dobtad. Tedd még egyszer!»
Artemisia megkisérté egészen levetkőzni a királynőt magáról.
Egy hő nyári délben, mikor a forró napsugár mindent elaltat, csak a
szerelmet tartja ébren, Biblais levezeté Dardanust a palota nymphæumába.
Ötven gránit lépcső alján van a nymphæum, mintha egy mély kút feneke
volna, ott buzog fel a hő forrás smaragdszin habja, magasra tolva fel
nyugtalan hullámkupoláját, míg négy ölnyi magasból karvastagságú
kristály vízsugár ömlik alá bele, rézcsatornán át odavezetve s hideg
habjával langygyá vegyíti a forrás hő vizét, s folytonos hullásának
andalító dallamában zengi a nympha örök panaszát, ki szerelmi bánatában
könyjeitől patakká változott. A hét ölnyi mély nymphæum falai haragos
zöld márványból vannak, a mi titokteljes sötétséget kölcsönöz az eleusi
rejteknek. Ámbár a nap felülről lesüt bele egy kerek nyiláson, de a
smaragdzöld vízfenékről visszavert sugára inkább a tengerfenék átlátszó
homályát derengeti, mint a fényt ide alant.
A nymphæumnak egy oldalkamrája is van, nyugágygyal és a tricliniumhoz
való asztalkával, fala és padlója remek mozaik művekben istentréfákat
mutogatnak.
Biblais e kamrácskába rejté a halandók legszerencsésebbikét, kinek
látnia adatott oly titkokat, miket férfi szeme, Apollóén kívül, meg nem
lesett: az is csak «nap» alakjában, mikor «Helios» a neve.
A királynő szállt alá a nymphæumba, hölgyeivel.
Azok hoztak magukkal köszörült kristálykelyhet és zománczos arany
borkancsót, tele cyprusival; simított ezüst tükröt, illatos olajat. A
rózsaolajból az elbugyogó vízszinre öntöttek, mire annak párázatából
édes mámorító illat tölté el a levegőt, azután kifűzték a királynő
sandáljait, megoldák cingulumait és egyedül hagyták őt.
Artemisia phrygiai öltönyt viselt, azt a hosszú, lábhegyig leomló kettős
chitont, a mely festetlen chinai selyem és csalánfonál szövedékéből
készült, az emberi test szinével egyenlő s lágyságában csaknem átlátszó
és az idomokhoz tapad.
A hölgy levette fejéről a hajfonadékait összetartó diadémot; a hosszú
fekete selyemhullám termetén végig omlott. Semmi királynői nem volt már
rajta, egészen nő volt.
Leszállt a vízmedenczébe, válláig elmerülve kéjesen, s a mint a vízből
ismét felmerült, a mint a nap rásütött istennői termetére, egyszerre
világos lett tőle az egész nymphæum, mintha egy fényes églakó szállt
volna alá. A legfényesebb ragyogvány tölté be a mélységet: egy nőalaktól
visszavert napfény.
Az elragadó tünemény, mint a meglesetlen Diana, rejtett grottájában,
tánczolni kezdett a vízben, kaczagott, ujjongott, tökéletes nő volt.
Semmi más, csupán nő. De minden íze nő!
S mikor felemelte a kezét a felülről alá csorgó vízsugárhoz, a keze
fején megtörő csermely szétfecscsenő cseppjeitől ragyogó szivárványkör
képződött bűbájos alakja körül. Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ez
alakot látja, oda ne boruljon lábaihoz, őt imádni?
Végre kiszállt a hab közül; kezét keblére tette és nagyot sóhajtott. Ez
a szerelem, ez az epedő vágy sóhajtása volt.
Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ezt hallja, válasz nélkül hagyja?
Azután leült a medencze párkányára, ajkait megnedvesíté a cyprusival,
mitől szemeinek tüze még szikrázóbb lett. Végig nézte junoi alakját az
ezüst tükörből s aztán hanyagul ledülve, kezébe vette a lantot, s
elkezdé forró, érzelemteljes hangon Sappho dalát énekelni Cytheréhez.
Azt a szerelemtől lángoló dalt, mely a női szív édes fájdalmait lágyan,
szemérmesen vallja meg, majd hőséggel és merészen árulja el; melyben
összesítve van mindaz az eltitkolt panasz, vak odaadás, álmodott gyönyör
s égő szenvedély, a mit a női szív rejtegetett valaha. A szerelem
hivogató szavai, egy költői lélek által megnemesítve s a védő
istenséghez ima alakban elzengve; a szenvedély lángja az oltár tüzével
egyesítve! Lehet-e az, hogy férfiszív e bűbájos dalnak ellentálljon, a
hogy ellentállt Phaon, a költőnő szívgyilkosa.
Artemisia elhallgatott, utolsót pendítve az ezüst hurokon; leomló
hajfürteit összecsavarva feltűzte fejére, egy hosszú arany tűvel, aztán
fenékig üríté a mámoradó kristálypoharat; olajat öntött a tűzre.
Azzal odalopózott a félhomályos kamrácskába, égő arczát keze fejével
hüsítve és másik kezével szive dobogását tartóztatva vissza.
Hogy még az utolsó lépést is a nőnek kell megtenni!
Nem a királynőnek többé, csupán a nőnek.
Belépett a titokteljes kamrába.
És ott látta maga előtt az imádott ifjut, a kiért vérének minden cseppje
hevült.
Dardanus a nyugágyon feküdt és aludt.
A ki eltudott aludni akkor, mikor egy istennőt látott a habokból
kilépni! A ki eltudott aludni Sappho szerelmi dalán, mely Aphrodite
istennőt hivja s szerelemről beszél, elénekelve a legédesebb ajktól.
Artemisia szivében a szerelmi epedés e pillanattól őrjöngő dühre vált.
Kirántá hajából az arany tűt s az alvó ifjunak mind a két szemét
kiszurta…
… Aztán felkapta a lantot, kirohant a nymphæumból, őrjöngve, lelkét
vesztve futott ki a királyi palotából, folyvást Sappho szerelemdühített
dalait énekelve.
E dalok ugyanazon leukádiai sziklára vezették a királynőt, a melyről
Sappho a tengerbe ugrott le. Artemisia is ott énekelte el utolsó dalát,
onnan vetette magát a hullámok közé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a szerencsétlen királynő, ki minden férfit le tudott győzni, csak azt
nem, a kit szeretett; elődje volt annak a II. Artemisiának, ki
Halikarnassban a világ hetedik csodáját, a mausoleumot emelteté meghalt
férje emlékére; a kit, hogy örökre övé maradjon, hamv-alakban bor közé
kevert s e hamvakat megitta. Ezt nem soroltuk a rendkívüli nők közé;
mert hisz az, hogy a nők hűségesek, rendes és mindennapi dolog.