Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet,
cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok
közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosso mentében; előbb két ódon
háznak az udvarán kell végig menni, azután egy nedves folyosón végig:
ott a templom.
Ez a St. Stefano Rotondo.
Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az,
hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból
készült: van ott minden szinű márvány, gránit, travertin, doriai, jóniai
és corynthi oszlopfőkkel; némelyik a nélkül is, vékonyabbak,
vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak: a melyik nem volt elég
emelkedett, hogy a plafondig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop
darabjával.
De nem ez a legnevezetesebb a St. Stefano Rotondo templomában, hanem az
egész templom belsejét elfedő hetven képcsoport.
Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.
Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihlet a művészi
alkotásokban; de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.
Mind a hetven kép egy-egy külömböző nemét tünteti fel a keresztyén
vértanuk halálra kinzatásának. A hagymázos phantasia lázálmainak kellett
megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson ember.
Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik
vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban,
hasítják kétfelé fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve,
koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztyén hit vértanuit; arczaik
iszonyatot, kétségbeesést, agoniát fejeznek ki: hóhéraik kaczagnak,
gyönyörködnek, csufolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel
részletezve.
Két festő: Pomerancio és Tiroquesta fordította rá egész életét és
talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.
A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronénktól:
– Hogy érhette utól e kínlátományokat emberi phantasia? hisz ezeket
tanulmányozni kellett.
A vezető mosolyog és halkan jegyzi meg rá:
– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.
Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hivők jutottak uralomra, akkor a
kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.
Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői
felfogást tanusít: Szent-Agatha martyrnő képe.
A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy
harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm
alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az
égetett hús füstölög és a kínzott nő mosolyog hozzá.
Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.
Agatha sicziliai előkelő gazdag család leánya volt. Palermóban lakott.
Rómában Decius uralkodott akkor, s Quintinus volt Sicilia kormányzója.
A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége: nőül kérte a leányt.
– Nekem már van jegyesem, felelt rá a leány.
– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?
– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.
Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány
felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.
– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb? monda Quintinus. Az új messiás-e, vagy
isteneink?
Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely
is.
Vénusnak mindenütt volt temploma; de cultusát a siciliaiak vitték
legnagyobb tökélyre. Ők meghonosíták a babiloni Mylitta-szertartást,
megrontó eszközét a fiatalságnak s bacchanaljaikból minden sziv
megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-cultus főpapnéja egy cyprusi
görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Vénus-papné kezébe adta Agathát.
Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.
– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő. Lerontja Venus oltárát. Leányaimat
bűnbánókká teszi beszédével s van valami sugárzás az arczán, a mivel az
ifjak szivét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni,
megtanulnak tőle imádkozni.
Ez a megnevezhetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.
Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan
varázst, a mit e megdicsőült tekintet gyakorolt reá. Dühítette az, hogy
szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvasága sem
szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány
arczán. Az mindenre csak a megdicsőülés mosolyával felelt.
Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tünik
el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át
kinvonagló torzképpé.
A többit elmondja az a kép a St. Stephano Rotondoban.
Agatha túlélte e kínzást.
Négy nap mulva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s borzalom
leirni! izzó parázson és üvegcserepeken hentergetteté végig.
Akkor meghalt.
Az égbenéző mosolyt még a halál sem törülte el arczáról.
* * *
A népmonda hozzá teszi, hogy a cataniaiak, mikor az Aetna megrendíti
alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül híni,
védszentjüket.
Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.
Vagy jobbakká tett bennünket a kihülés! S a mai kor emberszeretetben
pótolja ki azt, a mit Istenszeretetben veszített.