Granadától keletre, Baza várost elhagyva, talál az utazó egy magányosan
felmeredő sziklatornyot. Olyan az, mintha óriások gyermekei raktak volna
egymás fölé lapos gránittáblákat játékból, míg egy harmincz méter
magasságú oszlop támadt belőle s minthogy a szikladarabok az egy
sziklaoldalon, nehány újjnyira, mint a lépcsők, hátrább állnak egymás
fölött, az egész oszlop hátra dülni látszik. A legfelső kő lapjára egy
vaskereszt van felállítva. A köznép ma is úgy hivja e sziklát, hogy «La
péna de los enamorados». (A szeretők sziklája.)
Pedig már hét emberöltő idő takarja ennek a sziklának az emlékezetét, a
mit egy spanyol románcz megörökített.
Az egykorú spanyol költemény, melyet mi szintén régi franczia
fordításban birunk (a hol még «s’aimoyent» és «avoyt» irnak,) meglepően
hasonlít a mi magyar «Szilágyi és Hajmási»-féle néprománczunkhoz egyes
részleteiben.
Adestan keresztyén lovagot elfogják a mórok egy ütközetben s foglyul
viszik Granadába.
Utolsó királyságuk volt ez a móroknak Spanyolországban, a hol még a
félhold oltalma alatt a regényes lovagélet, keleti költészet, tündéri
építésmód és természetbuvárló tudomány virágzott. A többit elhódította
már tőlük kegyes Izabella s ott Ximenes bibornok tartotta autodaféeit,
ki rövid időn három millió saracent, zsidót és eretneket űzött ki a
spanyol félszigetről s köztük minden művészt, költőt, tudóst és szabad
szellemet.
Csak Granadával nem birt még. Az visszaverte a spanyol seregeket.
A mórok trónján utolsó Almanzor ült, az Almoravidák utolsó ivadéka.
Ennek már nem volt fia, csak egy leánya, Zatime.
A király-leány szobája ablakából hallgatta a fogoly hős bánatos dalát,
míg az lánczczal kezén a palota kertjében nehéz munkát dolgozott. Zatime
megszánta a nemes lovagot s levette róla a lánczokat. De ezzel új
lánczokat rakott rá. Mindketten megszerették egymást.
És azontul tanui voltak az ezüstlevelű olajfák, tanuja volt az
ezüstfényű hold boldog szerelmüknek.
Olajfák, holdsugarak nem beszélték ki a titkot, de kibeszélte a vén
duegna, kire Zatime őrzése volt bízva. Besugta a kalifának.
Almanzor saját szemeivel győződött meg arról, a mit eddig a csillagok
láttak.
Ha spanyol lett volna, ott rögtön megölte volna mindkettőt s halálukról
csak az égnek adott volna számot. De mór volt: Allah hivő; a kinek az
alkorán azt mondja: «ha haragod támad este, feküdjél le vele, aludjál rá
és cselekedjél reggel!»
Reggel maga elé hivatta a kalifa a foglyot.
Zatime ott ült apja oldala mellett.
– Ifju lovag, szólt a kalifa, megszántam balsorsodat. Szabaddá teszlek.
Nem vagy fogoly palotámban többé. Visszaadom kardodat, czimeres
pajzsodat, sarkantyudat, miket a csatában elvesztél. És most válaszsz
tetszésed szerint. Ha itt akarsz maradni, menj az alcadehoz s jelentsd
ki, hogy áttérsz Mohamed hitére. Ha pedig hű akarsz maradni hitedhez,
eredj le aklomba: válaszd ki legjobb paripámat; ülj fel rá és
bántatlanul menj el Granadából.
Adestánnak választani kellett, szerelméhez maradjon-e hű, vagy hitéhez?
«Le Sarassin l’ avoyt traité
En vainqueur magnanime;
Il luy rendoyt en vain sa liberté:
Las le captif, dans les fers de Zatime
Semble arrêté.»
(A mór nagylelkű ellen,
A ki őt legyőzte:
Kárba vész a kegyelem:
Zatime s a szerelem
Ujra lánczra füzte.)
A lovag azt gondolá magában, hogy megtartja mind a kettőt.
Egy pillantás a szeretőknek egymás szemébe elég volt, hogy egy egész
összeesküvést megkössenek szótlanul.
Adestán lovag azt felelte, hogy hű marad vallásához.
– Akkor távozzál Granadából még az éjjel. Béke veled.
Adestán lovag bizonyos volt arról, hogy szerelme várni fog rá. Mikor
éjjel a város kapuján kiérve, megállt, paripáját a kutnál megitatni, a
kutat rejtő cziprusok közül Zatime reszkető alakja jött eléje. A
királyleánynak sikerült a palotából megszökni.
Kedvese felkapta őt maga elé a nyeregbe s azzal neki eresztette a
paripáját, versenyt futni a széllel.
A királyi ménakol legjobb futója volt e mén; de a kettős teher még is
kifárasztá. Hajnalra a menekülő szerelmesek, a mint hátrafelé
tekintettek, a messze kéklő Sierra Nevada hegyek irányában nagy
porfelleget láttak támadni: azok üldözőik voltak.
A mén vágtatva futott alattuk, mintha együtt érezné a veszélyt
lovasával.
Már a Sierra Barana gesztenyeerdős hegyláncza is elmaradt mögöttük, már
átusztattak a Guadana Menor folyamán, már elkerülték Guadix város veres
kőfalait, Bor olajfás ligeteit, már kiértek a balzai nagy rónára, a hol
egyes magányos pálmák vetnek hosszú árnyékot a veres homokpusztára a
lemenő napban: az üldöző porfelleg egyre közelebb érte a futókat. Már
láthatták a porfelleg közül csillogni a saracenok hegyes sisakjait.
Ekkor összeroskadt alattuk a paripa. A nemes mén megszakadt a nagy
futásban.
Az egész pusztában nem volt más menhely, mint az az óriás gyermekektől
toronynyá emelt sziklarakás. Annak a tetejére menekültek fel mind a
ketten.
Nem sokára körül fogták üldözőik a menedéket. Almanzor, a kalifa maga
jött velük. Nem alkudtak a lovaggal, megtámadták őt a sziklaszálon. A
hogy ő feltudott mászni a titánok lépcsőin, úgy feltudtak oda utána
hágni üldözői is.
De Adestan lovagnak kardja is volt, s támadói, a mint egyenkint
felhágtak hozzá, véres fejjel hullottak alá csapásaitól. Két kézre fogta
a kardot, úgy paskolt az ostromlók közé, kik egy félregörbült
sziklaszálon csak szemtől szemben küzdhettek ellene.
Végre kifáradt, tántorogni kezdett.
Ekkor a kalifa szünetet parancsolt a fegyvernek. A trombitaszó után
felkiáltott Adestanhoz.
«Lovag, szállj le hozzám, leányommal együtt. Térj hitemre, és légy
fiammá!»
Adestant megingatá e nagylelküség. Leereszté hegyével a kardját és
rátámaszkodott.
Baljával szivéhez szorítá kedvesét.
Aztán felnézett fájdalmasan az égre, s kardja markolatát: azt a
keresztet, ajkához érteté s aztán kiejté kezéből.
Ekkor Zatime azt gondolá, hogy a gyöngeség, a mi a nőt ékesíti, a férfit
meggyalázza s azzal átölelve kedvese nyakát, hirtelen leveté magát a
szédítő magasból: magával rántva alá a szörnyű halálban hiven ölelő
lovagját.
Még holtukban is ölelve tarták egymást.
* * *
Két év mulva Granadából is kiverték a mórokat. Utolsó Almanzor utolsó
kalifájuk volt a félhold hiveinek Spanyolországban. A keresztyén hódítók
a költők által megénekelt szikla tetejére egy érczkeresztet tűztek fel.
Az siremlékük a szeretőknek.