Ötszázötven esztendeje annak, hogy Orkán szultán legelőször kezdte el
magát Europában padisahnak, palotája kapuját «magas portának» nevezni.
Még akkor Brussa volt az ozmanok székvárosa.
Orkán fiaiban már görög és keresztyén vér vegyült az altaji emirekével:
Orkán neje Kantakuzenosz görög császár testvére volt. Nagyobbik fia,
Solimán tízezer lovassal segített nagybátyjának az ellencsászár Jánost
leverni. A mit elfoglalt János császártól Solimán, azt megtartotta
magának. Nemsokára meghalt Solimán; utána bánatában meghalt Orkán
szultán: kardja és lova ifjabbik fiára maradt, a kit I. Amurátnak
jegyezett fel sok nemzet története, közöttük a mienk is.
Ugyanezen időben Szerbia trónján V. Uros vajda ült; a népballadákban
annyiszor emlegetett hős Urost azért is magasztalta a népdal, hogy nem
keresett feleséget a fejedelmi családokból, pedig még akkor sok király
volt ott a környékében, bolgár, oláh, bosnyák fejedelmek, hanem elvett
egy parasztleányt a saját nemzetéből, kinek nem volt egyebe, mint a
szépsége és a jó erkölcse; attól lett egy fia, Lázár és két leánya,
Mária és Xara.
A két vajdaleány szépségének híre elhatott Konstantinápolyig és
Adrinápolyig. Mind a kettő császárváros volt már. Amott Andronikosz
Paleologosz uralkodott, emitt Amurat. Anyáról rokonok voltak. S hogy még
szorosabb legyen az atyafiság, mind a két császár megkért egyet Uros
vajda leányai közül.
A nagyobbik leány, Mária, könyen «igent» mondhatott, Byzancz a
keresztyénség második székhelye volt s Andronikosz délczeg ifju lovag;
ámde Xara, mikor a fényes küldöttség eléje ment Amurat házasságajánló
izenetével, háromszor mondá: «nem, nem, nem!» mert háromszor volt oka
azt mondani.
Először azért, mert Amurat már éltes férfi volt; három fia hadvezető
vitéz volt már s azoké volt a trónöröklés.
Másodszor azért, mert a fiatal, deli Vuk vitéznek olyan szép epedő
szemei voltak s azokban Xara már egyszer ott felejtette a lelkét.
És harmadszor azért, mert Xara buzgó keresztyén volt s irtózott attól a
gondolattól, hogy a mozlem férj mellett megtagadja a hitét, hogy soha se
lássa többé gloriás szenteit, szűz Máriáját a hét tőrrel szivében s
töviskoronás idvezítőjét; hogy lemondjon üdvéről, mennyországáról. Ezért
elveté magától a császárkoronát s egy egész kinált országot; inkább azt
mondá: «nem, nem, nem!»
– Jól van leányom, mondá ekkor a vajda, ha te háromszor azt mondod, hogy
«nem», én azt mondom rá, hogy «ámen», hanem most aztán készen légy rá te
is, mink is, hogy ennek a te «nem» szavadnak sok deli szerb ifju vére
fogja megadni az árát.
Meg is adta, nem is sajnálta ezt az árt. A Maricza melletti ütközetben
elhullt a szerb ifjuság színe virága, kiket Hadzsi Ildeki nagyvezér
levágott. A napestig tartó harcz után Lázár vajdafi futó kiséretével azt
a rosz hírt hozta haza Xárának, hogy elveszett az ütközet, elhulltak a
legjobb vitézek, fogságra jutott a deli Vuk is s Urosnak, a vajdának
levágott feje ott reng dárda hegyére tűzve a szultán sátora előtt.
S mind ez Xara szép szemeiért és ezért a kis szóért: «nem».
És még mind nincs vége a siralomnak; ezernyi vitéz esett foglyul a
győztes kezébe. Azoknak az anyjai gyászt ölthetnek, menyasszonyai
sirhatnak, mert őket is le fogják ölni. S ha a győztes ellenség
elfoglalja az országot: egy leányért ezren fogja boszuját tölteni s
minden hajadon fejéről porba hull a szűz koszorú. És a templomok minden
szent kincse prédára esik. Azért, mert egy leány azt mondta: «nem».
A szép Xara ez éjszakán bezárkózott a templomba s ott reggelig
könyörgött bocsánatot a szent szűztől, hogy őt el fogja hagyni s a
feszülettől, hogy őt meg fogja tagadni és attól a kis karika-gyűrűtől az
ujján, hogy őt el fogja árulni. Reggelre letette az olvasóját az
oltárra, jegygyűrűjét lehullatá a keresztelő medencze mély fenekére s
érte jövő bátyjának azt mondá:
– Küldj hirnököt Amurathoz az én izenetemmel és mondasd neki, hogy
«igen».
Amurat örömmel hallotta ez izenetet s nászajándékul elküldé Xárának
atyja fejét és a szabadon bocsátott foglyokat, köztük deli Vuk vitézt
is.
Xara megmosta a vértől a drága főt, a ki ő érte hunyta le örökre szemeit
s azt eltemette a templom sirboltjába; kifonta a hajából a szalagot s
azt elküldé Vuknak, visszaküldött mátka-tál gyanánt s aztán engedte
magát a győztes szultánhoz átkisérni.[2]
Ez elhatározás egyenlő értékű volt a martyrnők önfeláldozásával. Ezek
meghaltak inkább, mintsem mennyei hazájukat elveszítsék. Xara lemondott
inkább mennyei hazájáról, csakhogy földi hazáját megszabadítsa.
Tudta, hogy mit cselekszik és hogy mi fog következni azután? Ő maga
előkészíté azt. Azt is tudta, hogy annak a vége, ha sikerült, az ő
halála lesz.
– És most csinálok nektek békét, hogy ti csinálhassatok háborut, mondá
bátyjának. Majd felnőnek azok a gyermekek, a kiknek a bátyjaik
Mariczánál elestek. Addig én megőrizlek benneteket.
És megtette azt, a mit igért. Oly varázshatalmat tudott nyerni Amurat
fölött, hogy annak az akarata egészen az ő szolgálatában állott.
A mi bűbájt egy nő kifejteni képes, annak igézetével napról-napra
körülfonta Amuratot s soha egy fohász, egy bánatos tekintet el nem
árulá, hogy mi az, a mit szivében érez? Gyönyörrel halmozta el minden
nap azt, a kit gyülölt s tudott hidegséget, gyűlöletet mutatni azok
iránt, a kiket imádott. Ünnepélyeket rendezett, mikor a török seregek
diadalhirei érkeztek, mikor Rhodopét, Sophiát elfoglalták; saját kezével
himezte a kermani emir leánya számára a menyasszonyi fátyolt, mikor azt
mostoha fia, Bajazet eljegyezte. Mindenkit elbűvölt.
Csak Amurat kisebbik fiát, Száárdzsi herczeget nem birta elámítani. A
görög negyedvér gyanakodó volt.
Miért vezeti úgy Xara Amurat kezét, hogy mindig csak dél-kelet felé
üssön: északra soha? Miért engedteti el az adót a szerb népnek? Miért
küldözi kincseit alattomban Lázár testvérének?
Egyszer aztán megkapta rá a feleletet.
Mikorra azok a gyermekek, a kiknek bátyjaik Mariczánál elestek,
felnőttek legényekké, akkor egyszerre Lázár vajda elvetette a vazall
czimet, kikiáltotta magát Szerbia császárjának s titokban összegyüjtött
seregével rajta ütött a török hadakon s oly bőven visszafizette nekik a
kölcsönt, hogy Száárdzsi herczeg még kevesebb kisérettel futott el a
csatatérről, mint egykor ő a mariczai mezőről.
Száárdzsi herczeg dühtől és szégyentől feltüzelve rohant Adrinápolyba s
a szultáni palotába sietett, mostoháját felkeresni.
– Áruló vagy! kiálta rá. Elárultál bennünket bátyádnak. Lázár vajda
hirtelen ránk támadt s vérfürdőt csinált belőlünk. Ezért a te véred
fizet meg!
Xara megdicsőült arczczal kiálta fel:
– Légy áldva boldogságos Szűz! s azzal hanyattesett, keresztülszurva
Száárdzsi herczeg tőrétől, úgy, hogy kifecscsenő vére felszökött a fehér
márvány padmalyra, ott maradtak a cseppjei, mint megannyi csillag az
égen.
Száárdzsi herczeg a vértett után tudta, hogy nincs más kijárás a
palotájából, mint atyja holttestén keresztül: fellázított hiveivel
megtámadta Amuratot saját palotájában.
De Amurat nem volt az a gyáva, ki saját fia kivont kardjától megretten;
ellenállt a lázadóknak; a harcz a palotából kiterjedt az egész városra,
minden utczán egymást mészárolták a törökök; de végre Amurat jancsárjai
leverték Száárdzsi hiveit s a herczeg maga is fogolylyá lett.
Amurat odaviteté fiát abba a szobába, a hol Xárát megölte.
– Nézz fel oda a padmalyra, mondá neki. Nézd meg azokat a vércseppeket
ott és aztán tudd meg, hogy ez az utolsó, a mit láttál életedben.
S azzal egy intésére a hóhérok megvakíták Száárdzsi herczeget.
Ez nem volt elég díj Xara véreért. Kivitték a herczeget a piaczra. Ott a
nép előtt levágták a jobb kezét, következett utána a feje is.
Akkor Amurat szultán bebalzsamoztatá Xara holttestét s azt egy korinthi
érczkoporsóba, Száárdzsi herczeg kezét pedig egy drágakövekkel kirakott
aranyszelenczébe téve, együtt elküldé Lázár vajdának, ilyen izenettel:
– Itt küldöm haza megölt testvéredet, a kit nagyon szerettem, itt küldöm
mellette a gyilkos kezét, a ki legkedvesebb fiam volt. Köszöntetlek. És
most jövök magam és összezúzlak országoddal együtt.
E fenyegetést váltá be a rigómezei ütközet, mely ránk nézve is gyászosan
emlékezetes, sok jó magyar harczos porladozik ottan a gömbölyű halmok
alatt. Amurat tönkre verte az egyesült magyar, szerb és román hadsereget
a leghősibb ellenállás után.
Lázár, a szerbek császára is foglyul esett s azt Amurat rögtön a csata
után saját sátorában lefejezteté.
Azután lóra ült s elindult a csatatért bejárni.
Mert az gyönyörüséges látvány, mikor még a halálra sebesültek ott
vonaglanak egymáson keresztül-kasul heverve. Némelyik még könyökére
emelkedve kinlódik; vagy térdein csúszik tovább, tán még menekülni remél
nehéz sebével.
A szultán kisérői elszéledeztek. Arattak. Az elhullt magyar és szerb
vitézek boglárai, forgói, arany övei drága zsákmányul kinálkoztak ma.
Amurat szemei gyönyörtől ragyogtak, a mint végignézett a lemenő naptól
izzóvá festett csatamezőn. Nem is vette észre, hogy egy sebesült alak
odavonszolja magát lova lábaihoz s egyszerre végső erőfeszítéssel
felszökik a földről, megkapja övénél fogva a szultánt s lerántja
lováról, míg jobbjával tőrét ragadja föl.
– Az én nevem Vuk, ezé meg Xara!
S azzal azt a tőrt a szultán szivébe döfi s megöli őt győzelmi mámora
közepett, vezérei és testőrei szemeláttára.
Mire azok odafutottak, mind a kettő halott volt.
A császárok emlékét a történet, a szeretőkét a népdal örökíté meg.
* * *
(A hagyomány Xara iránt igazságos lehet; de a magyar történeti
kútforrások szerint a rigómezei ütközetben, hol Hunyadi János volt a
vezér, csak magyarok és oláhok voltak, a csata végén ez utóbbiak is
átpártoltak a törökhöz; a szerb despota pedig, az öreg Brankovics
György, nemhogy Xarát megboszulni fogott volna fegyvert, sőt nagyon is
távol tartotta magát a csatatértől. Hanem annyi igaz, hogy Amuratot a
csatatéren az ütközet után ölte meg egy ifjú harczos, ki holtnak tetteté
magát a közeledők előtt.)