Király leánya volt és király felesége.
Mint királyleány boldog, imádott, ünnepelt bálvány; mint királyné
szerencsétlen, megvetett, kinozott, utóbb megőrült teremtés.
Atyja «Katholikus Ferdinánd» volt, férje I-ső Fülöp. Amaz Castilia és
Arragonia királya, ez Burgund fejedelme.
Hogy minő szép volt Johanna, azt a toledoi székesegyház oltárképe
bizonyítja, melyen a nostra senora di puerta az ő arczképe után van
másolva. Erénye is volt annyi, hogy szent lehetett volna belőle.
Csak egy hibája volt: az, hogy nagyon szeretett. Imádta a férjét.
Egyszer Burgundi Fülöpnek, németalföldi bajok miatt hirtelen el kellett
utaznia. Az idő tél volt, az utak rosszak, a tenger viharos, az utazás
nem nőnek való. Egyedül ment, Johannát Spanyolországban hagyta
szülőinél. Azt igérte, tavaszra visszajő.
Fülöp bizonyosan a középeurópai tavaszt értette, mely későn jelenik meg;
előbb megvárja, míg elolvad a hó, míg a marmoták kialuszszák magukat.
Spanyolországban pedig már január végén kibujnak a fűből az anemonék s
februárban piroslanak a déli hegyoldalak a mandulavirágtól. Ott a szivek
tavasza is korábban nyilik. Johanna nem türhette a távollétet: útra
kelt, hogy felkeresse a férjét.
A Pyrenæeken túl még hó volt és fagy, Johanna Flandriába érve a tél
közepén találta magát. Minden hideg volt, de leghidegebb a férj szive.
Mindenki tudja, hogy az asszonyok több hideget el tudnak türni, mint a
férfiak; de ezt az egy hideget nem. Erre érzékenyek.
A meglepő feleség váratlan látogatása próbaköve – az aranynak.
Egy szolga, kinek Fülöp egyszer rosz kedvében kiütötte a fogát, boszúból
elárulta Johannának, hogy lakik Baselben egy szép hajadon, a kit Fülöp
király gyakran meg szokott látogatni.
– Mi szebb rajta, mint én rajtam? kérdezé a királyné.
– Gyönyörű, aranyszinű, földetseprő haja van.
Johanna megtudta a hajadon nevét. Vanbrock Évának hivták. Egy gyülölt
eretnek geuse leánya volt.
A királyné éjszaka csatlósaival fölkerekedett, betört a leány lakába s
annak hosszú arany haját saját kezeivel maga tőből lemetszette. Még
kegyetlenebbül is büntette a leány szépségét, de arról jobb nem
beszélni.
Másnap, mikor Fülöp a szép Vanbrock Évát elment meglátogatni, talált
helyette egy elijesztő rémképet, a kinek arczáról le volt törülve Isten
teremtő keze.
Ettől a naptól fogva Fülöp nem szólt többé a feleségéhez egy szót sem.
Együtt utaztak vissza Spanyolországba, egy hajón hányta őket a tenger;
de Johanna nem hallotta férje szavát soha többé. Hajójukat a zivatar
kiverte Weymouthba; ott Fülöpöt VIII. Henrik foglyul visszatartá és
Fülöp sem a viharban, sem a fogságban nem szólt feleségéhez.
Johanna kérése, rimánkodása, gyöngédsége épen úgy, mint haragja és
szemrehányásai választalanul maradtak.
Még idegenek előtt sem mondott neki a király annyit sem, hogy
«asszonyom!» A királyné könyei végre megindíták VIII. Henrik szivét, ő
érte szabadon bocsátá Fülöpöt. S Fülöp azt se mondta nejének:
«Köszönöm».
A legérzékenyebb megbántás egy feleségre nézve.
Johanna anyja, Izabella királyné, annyira szivére vette leánya bánatát,
hogy belebetegedett. Hivatta leányát beteg ágyához, de Johanna jobban
szerette hütlen, kegyetlen férjét, mint édes anyját; nem ment el.
Izabella meghalt a nélkül, hogy leányát látta volna.
Ferdinánd királynak kettős oka volt az elkeseredésre. Spanyol vér nem
szokta eltenni boszuját és gyalázatát holnapra, kivált az a Ferdinánd,
ki a mórokat legyőzte: haddal támadt vejére.
Fülöp azzal felelt rá, hogy eléje ment hirtelen összegyüjtött
csapataival s czímerébe felvette a castiliai királyi czímert.
És Johanna azon a napon, a melyen férje és az apja összeütköztek,
meghuzatta fővárosának minden harangjait s délestig imádkozott a hideg
kövön térdelve, hogy az ég engedje a győzedelmet a megalázó, a megvető
férjnek, kit még akkor is imádott.
S a harangszó sikeres volt. Fülöp győzött s visszakergette a felesége
apját Arragoniába s ura maradt Castiliának: felesége nászhozománya volt
az.
Johanna azután, hogy férje legyőzte apját, még egyszer folyamodott a
haranghoz, még egyszer leveté magát az oltár csodatevő küszöbére,
imádkozni, erőszakolni az eget, hogy tegyen a kedvéért csodát: adja
vissza neki azt a férjet, a kit úgy imád; adja vissza azt neki úgy, hogy
az egészen az övé legyen és senkinek másnak ne legyen joga hozzá!
S a harangszónak még egyszer volt sikere. A csodatevő hatalmak
visszaadták neki a férjét; úgy, hogy az övé maradt aztán kizárólag,
senkivel meg nem osztva. Fülöp egy csata után, azon felhevülten, egy
jéghideg forrásból nagyot ivott s másnap meghalt tüdőgyulladásban,
Johannához ravatalra téve hozták a győztes férjet. Az ellenséges
indulatú németalföldiek azt fogták Johannára, hogy maga mérgezte meg
férjét, hogy ne lehessen hozzá többé hűtelen. De ez lehetetlen.
A királyné odafeküdt a halott mellé, átölelte, úgy beszélt hozzá:
– Most már enyim vagy. Egészen enyim. Senki se csábít el tőlem. Senki se
költ fel mellőlem. Most már hű vagy. Velem maradsz. Soha nem mégy el.
Együtt járunk mindenüvé. A hogy szerető társakhoz illik.
És szavának állt. Csináltatott a holt férjnek ezüst koporsót, annak a
tetejére gömbölyű üveg-ablakot s ez a koporsó mindenüvé kisérte őt. Ha
utazott, kocsijába tették; asztalán állt, ha étkezett; a hol meghált,
ágyát melléje vettette; vele ébredt, vele aludt el. Sorba járta vele
Spanyolország városait, elvitte magával minden templomba; minden oltár
előtt hűséget esküdött neki: ujra meg ujra és minden nap! Míg utoljára
az lett a neve, hogy «őrült Johanna».
Utoljára egy pápai brevét kellett kieszközölni, hogy erőszakkal elvegyék
tőle a koporsót s letegyék azt a burgosi kathedrale sirboltjába.
De azt nem tilthatta meg a pápai breve a szegény Johannának, hogy minden
nap elmenjen a burgosi templomba s előhozassa a koporsót, megnézze az
üvegablakon át szeretett kedvesét, ha alszik-e még? aztán szerelme
végtelenségéről beszéljen hozzá.
Utoljára a tordesillasi zárdába csukták el, mint tébolyodottat s ott élt
késő vénséget, folyvást az eltemetett férjjel társalogva, most már csak
képzeletében látva azt s a közben minden nap a macskáival verekedett.
Azokkal volt tele minden szobája; nevelte őket falkaszámra. Szegény! Azt
akarta, hogy az oktalan állatok jobbak legyenek, mint az emberek: hogy a
mely kandur egy cziczát kiválasztott életpárjának, ahhoz hű maradjon.
Ezért verekedett annyit velök. Mindennap össze volt karmolva arcza és
két keze.
Olyan sokat nevettek rajta. Hetven éves koráig nevettek rajta, mikor már
a fia, V. Károly régen császár volt s nem törődött vele, hogy az anyját
miért hivják «őrült Johannának?»