Mióta a rendőrség kitudta Miszter Herby titokteljes lakását, annak semmi
oka sem volt kegyencz nejének szülői előtt rejtélyeskedni.
A szatócs maga ugyan soha sem látogatta őt meg. Ő igazi puritán
kálvinista volt, a kit a világ minden gazdagsága sem nyugtatott meg a
felől, hogy az ő leánya egy pogány töröknek a felesége legyen. Utoljára
még azt sem hitte neki, hogy török. Bizonyosan valami elitélt rabló
lesz, a ki valahol a szárazföldön kincstárakat rabolt ki s ideszökött.
– Meglásd asszony! mondá a feleségének, hogy ez az ember nem más, mint a
hirhedett Schinderhannes, vagy Fra Diavolo.
A szatócs neje ezt mind elbeszélte a leányának, valahányszor
vasárnaponkint, mikor a bolt zárva volt, meglátogatta a tündérkastélyt.
Hafitem ugyan erős fogadást tett, hogy mind abból, a mit Cidel Ahmetről
megtudott, egy szót sem fog elárulni senkinek soha. Hanem hát az anya
nem vehető idegen embernek. Az egy test, egy lélek a gyermekével. Ha
ketten tudnak valamit, az annyi, mintha csak egy lélek tudná.
Az anya sopánkodásait meg kellett nyugtatni annak a történetnek az
elbeszélésével, a mi Cidel Ahmetet Angliába hozta: így lehetett csak
felvilágosítani, hogyan támadt a tündérpalota London közelében? hogy
lett az felépítve mór építészek által? hogy népesült meg a marokkói
cselédséggel? a kikkel senki sem tud, a gazdájukon kivül, egy szót is
váltani.
A szatócsné viszont nem nyugodott meg a rábizott titkokkal, a míg azokat
otthon a férjének el nem beszélte. Hisz a férj is egy test és lélek a
feleségével: a mit ők ketten tudnak, azt akár csak egy ember tudná.
Hanem a szatócs mind ezekre azt mondta, hogy ez csak szófia beszéd.
– Olvastam én ehhez hasonló történeteket akárhányat a «Tattler»-ben. (Ez
volt a mult század elején Londonban megjelenő három hirlap között a
legelterjedtebb). Akárki elmondhatná azt magáról, hogy ő török basa
volt. Csak tudjon dohányozni: az asszonyok mingyárt elhiszik neki, hogy
török basa. Hogy a leányok nem értik a nyelvet, a mit a férfiak egymás
közt beszélnek, abból még nem következik az, hogy törökül beszélnek. Az
bizonyosan «szarka-nyelv» lesz. Mikor iskolás gyerekek voltunk, mink is
beszéltünk úgy, hogy senki se értette meg más, csak magunk. Ugy-e, ha én
te neked azt mondom: «Orkoh terke rörkövirkid erkeszürkü
arkaszszorkonyirki árkállarkat!» hát azt hiszed, hogy én most törökül
beszéltem, pedig csak szarkanyelven volt; azt teszi, hogy «oh te rövid
eszű asszonyi állat!» Korábban keljetek fel a te török basáddal együtt,
ha engem bolonddá akartok tenni. Cartouche az a te vőd, senki más s a
keréken fogja végezni, meglásd.
A jövő vasárnap aztán még szomorúbb arczczal ment a szatócsné leányát
meglátogatni. Most már ő sem akart hinni, a mig valami csalhatatlan
bizonyítványt nem kap a kezébe.
Hafitem nem állhatott ellent anyja könyeinek: elmondta neki legféltőbb
titkát is, a mi mindennek megadta a csalhatatlanság billogát; megmutatta
neki végre a kék gyémántot is; de lelkére kötötte, hogy ha kedves előtte
a leányának és vejének az élete, erről egy szót se szóljon azután
senkinek.
A jó asszony fel is tette magában erősen, hogy még a férjének sem fog
szólani arról a csodaszépségről, a mit leányánál látott.
Ezuttal pedig a szatócs a szokottnál is ingerkedőbb kedvében volt, mikor
a sörházból hazatért, a hol viszont neki kellett sokat kiállani a
komáitól, a török szultánává lett leánya miatt. Volt dolga Cartouchenak,
Schinderhannesnek, és Rooberts Bartheleminek, a ki szintén nagy tengeri
rabló volt a közel időkben s a szárazföldön palotát épített és abban
szülőitől elcsábított leányt tartott, pap nem látta hitves társul.
Az asszony tűrte sokáig hallgatással. Utoljára aztán kitört belőle az
elfojtott titok: megmondta az urának, hogy ő a saját kezében tartotta
azt a drága kincset, a mit a sah az ő leányának ajándékozott: a diónyi
kék gyémántot!
– Kék gyémántot! ordíta fel a szatócs, dühében kaczagva. Jaj! csak ma ne
communicáltam volna: hogy megvernélek! Mondj sárga gyémántot, zöld
gyémántot, veres gyémántot: de kék gyémántot nekem ne mondj; mert
mindjárt adok én a te hátadra valamit, a mi kék lesz, de nem gyémánt!
Az aszszony aztán csomót kötött a nyelvén s többet harapó fogóval sem
lehetett belőle kihúzni a szót.
A szatócs eleinte dühösködött, azután szépen kérte az asszonyt, hogy
vonja vissza a szavát: ugye, hogy nem látott kék gyémántot? Az asszony
nem felelt neki többet.
– Csak ne éltem volna ma úrvacsorájával; csak ne volna ma vasárnap; majd
adnék én neked kéket! dörmögé a szatócs, még akkor is, mikor lefeküdt.
A felesége akkor is hallgatott; de mikor már az ura elaludt, nem bírt
magával tovább, akkor kiáltott a fülébe: «azért is kék gyémánt volt!»
A szatócs erre felugrott; megnézte az óráját, egy negyed volt egyre,
elmult a vasárnap. Felkelt a feleségét megverni. Megverte aztán nem ő az
asszonyt, hanem az asszony őtet emberül; kapott egy ütést a szeme alá
is: az aztán igazán kék lett.
Másnap aztán minden ember a kék foltjának az oka után tudakozódott. A
szatócs, mint becsületes puritán ember, ki soha sem szokott hazudni,
mindenkinek elmondta a kék folt támadásának rejtélyét.
Volt a sok komája között egy aranyműves is: eszébe jutott, hogy attól
kellene igazságot kérni.
– Jim. Monda este, összeülve a sörkancsó mellett a komájával. Látod ezt
a kék foltot itt a szemem alatt? A feleségemtől kaptam; a mért nem
akartam elhinni, hogy a leányom kapott a sahjától egy kék gyémántot.
Van-e ilyen?
– Bob. Felelt rá neki a komája. Kék folt a szem alatt van a világon igen
sok, kivált hétfőn reggel; hanem kék gyémánt nagyon kevés van. De azért
van. A legnagyobb kék gyémánt a Nagy Mogulé, ez 156 karatot nyom. Azután
van egy a delhii maharadzsának. Ez csak 66 karat. Ennél nagyobb és szebb
van a török szultán kincstárában, mely 77 karatot nyom, s hatszázezer
piaszter volt az ára. Olyan nagy, mint egy olasz mogyoró.
– No hát ez az én leányom gyémántja.
Az aranyműves nagyon megcsóválta a fejét.
– Hallod-e, Bob. A kék gyémánt nagyon csalárd egy portéka. Tökéletesen
hasonlít egy másik kőhöz, a minek turmalin a neve. Ennek is van fehér,
kék, zöld, piros fajtája. Ez is olyan szivárvány fényt sugárzik, mint a
gyémánt; ha megdörzsölik, a pelyhet magához szívja, mint a gyémánt.
Ebből a kék szinűt úgy híják, hogy indicolith vagy braziliai zafirin. S
a ki nem ért hozzá, könnyen megcsalják vele. Ebből pedig egy olyan
darab, mint a török szultán kék gyémántja, nem ér többet, mint
harminczhárom font sterlinget. Karatja fél guinea, s a karatokat nem
sokszorozzák, mint a gyémántnál; hanem csak összeadják.
Ezzel aztán hazament a szatócs s kinevette a feleségét.
– No titeket szépen bolonddá tett a kalandor. Ál-szultánának ál-gyémánt
a díja. A te leányod kék gyémántja hamis drágakő. Felirtam a nevét, itt
van, megmondhatod neki; braziliai zafirin, vagy indicolith! Elmehetsz
vele dicsekedni. Megér egy tonna heringet!
A szatócsné alig várhatta a vasárnapot, hogy ismét láthassa a leányát.
Elmondta neki a rettenetes felfedezést, a mivel a férje meglepte.
Hafitem először vállat vont rá s azt felelte: «mit bánom én, ha a
gyémántja hamis is, csak ő maga legyen igaz».
De épen ezen fordult meg az egész rejtély nyitja, hogy valódi gyémánt-e
ez a kő? Mert ha nem az, akkor mr. Herbynek az egész kalandos regéje
Cidel Ahmetről nem egyéb, mint egy szerelmes hölgy elámítására kigondolt
mese. Ilyen bizonytalanságot pedig asszony nem tűrhet el.
A szatócsné addig biztatta a leányát, míg azt rávette, hogy csak egy
napra adja oda az anyjának azt a végzetes gyémántot, a míg azt az atyja
az aranyműves koma társaságában, egy hires londoni ékszerészszel
megbecsülteti.
Hafitemnél a gyanu elhallgattatá a titoktartásra tett fogadást, a
félelmes előérzetet. Ha egy asszony gyanakodik, akkor megszünt félni. S
ugyan hány asszony állná meg, hogy mikor egy ajándékba kapott
brillantjára azt fogják, hogy az csak turmalin, el ne küldje az
ékszerészhez, megtudni felőle az igazat. Hisz az ajándékozónak szívét
próbáltatja meg akkor. A kék gyémánt a szatócsné táskájában bevándorolt
Londonba.
A szatócs és komája együtt vitték azt el a leghiresebb ékszerészhez.
Az megvizsgálta a követ s e szókkal adta vissza:
– Golkondai gyémánt. Értéke negyvenezer font sterling.
A szatócs bámulattól és örömtől elkábultan rohant haza a kék gyémánttal
a feleségéhez s azon kezdte, hogy kezet csókolt neki.
«Negyvenezer font.»
Az nap nem lehetett belőle egyéb szót kivenni, csak azt, hogy
«negyvenezer font», s ha valaki a boltjába ment sajtért, vagy
rizskásáért, senkinek sem volt hajlandó kevesebbet kimérni, mint
negyvenezer fontot.
Este pedig ünnepélyesen, két tanu jelenlétében bocsánatot kért a
feleségétől azokért az ütlegekért, a miket ő kapott, s megigérte neki,
hogy a jövő vasárnap ő is tiszteletét fogja tenni mr. Herby Cidel Ahmet
úrnál, akkor Hafitemnek is hazaviszik a kék gyémántját az eddig
nélkülözött atyai áldással együtt. Ez alkalomra másnap Dick kománál egy
egészen újdonatúj öltözőruhát is megrendelt, a baillifnál pedig egy
bizonyítványt, melyben Bob és Dick komák «coram»-ja mellett sajátkezű
aláirásával elismeri, hogy mr. Herby se nem Cartouche, se nem Fra
Diavolo, annál kevésbbé Schinderhannes, épenséggel nem Barthelemy
Rooberts pedig, hanem egy valóságos izlamhitű gentleman, s minden ezzel
ellenkező értelemben tett eddigi nyilatkozatait ünnepélyesen visszavonja
és meghazudtolja.