«Az én nevem Ahmed bey: egykor Candia kormányzója, majd egyptomi
helytartó, s elsőrendű musir (hadvezér) a nagy ozman birodalomban. Én
vagyok az, a ki a lázadó candiótákat kibékítettem, s a mamelukok
uralkodó osztályát megtörtem. Én hoztam rendet az adóbehajtásba, mely
által a szultán kincstára is megtelt, az adózó népen elkövetett zsarolás
is megszünt. Én irtottam ki az archipelagusból a tengeri rablók
hajóraját. A rablók minden kincse hatalmamba került s azt a khaznéval (a
kincstárral) hiven megfeleztem.
A szultán, jutalmul eljegyezte velem legifjabb leányát: Leilát.
Megérdemeltem. Szép volt, majd olyan szép, mint te. S nagyon szeretett
engem; olyan nagyon mint te. S szenvedett értem, többet mint te: – majd
megtudod azt.
Mikor már minden készen volt a menyegzőhöz: (Allah intézi az emberek
sorsát!) egy reggel pártfogómat, a nagyvezért Ruzsdi Mehemetet, a midőn
a mecsetben imádkozott, egy rabszolgája hátulról orozva leszúrta. A
gyilkost az összeesküvő dere bégek bérelték fel, s a nagyvezér holta
után, ki jó barátom, második atyám volt, Rumili Abdi került a
nagyvezérségre: – dúsgazdag ember, ki théssaloniai helytartó korában
kétszer szedte be egy évben az adót: nekem halálos ellenségem.
Rumili Abdi nagyvezérré léte után előre tudhattam, hogy mi következik
rám? Hogy az addig viselt nagyméltóságokat el fogom veszíteni, az olyan
természetes volt, mint nagy zivatar után a lehullott gyümölcs. Hogy az
életem sem az enyim többé, a felől is meg kellett nyugodnom. Az Izlam
hive mindig turbánja körül tekerve hordja a halotti szemfödelét, a mi
emlékeztesse, hogy az élet csak adósság, a mit mindennap visszakivánhat
az, a ki adta. Hanem akkor azt is megtudtam, hogy Leila, a kit annyira
szerettem, a ki nekem volt igérve, az új nagyvezérnek lett eljegyezve. S
a szerelemnek csak egy törvénye van: Scandinaviától a Bosporusig
ugyanaz. «A kit én szeretek, az az enyim!» Ebben se czár, se szultán, se
dalailáma, se római pápa nem parancsol! – A kit én szeretek, a ki engem
szeret, az az enyim!
Rögtön felszereltem egy hadihajómat, a «Takimi Vekait» a kipróbált
vitorlást, melylyel annyi tengeri rablót elküldtem hajóstul együtt a
csigák közé: azt megraktam leghivebb embereimmel. Minden megmozdítható
kincsemet átraktam a hajóra s elvitorláztam vele Sztambul felé. Az
aranyszarv-kikötőben éjjel horgonyt vetettem, s azután egy dereglyét
huszonnégy evezőssel ellátva, felhatoltam egész a szerályig. Az épen a
nagyvezér menyegzőjének az éjszakája volt.
A part mind két oldalon kivilágítva, a tengerszoros közepén horgonyzó
hajókról fényes tűzijáték röppentyűi hirdették a nagyvezér örömét és az
én kétségbeesésemet. Egy nagy dereglye, a többinél fényesebben
kivilágítva, siklott végig a tengeren a szerály palotájától a tulsó part
felé. Azon szállítá a nagyvezér menyasszonyát, az én menyasszonyomat,
Csengelkői kéjlakába. A dereglye rakva volt fegyveres rabszolgákkal,
zenészekkel, bohóczokkal; hátrészében pompás mennyezet alatt ült a
nagyvezér és Leila rabnői társaságában.
A nagy örömzaj, tűzfény és mámor közepett senki sem vette észre, hogy
egy kivilágítatlan dereglye közelít sebesen a nászhajó felé. Én még a
hajó orrán levő egyetlen lámpát is kioltottam s aztán magam álltam a
kormányhoz. Egyenesen neki irányoztam a hajó orrát a nagyvezér
dereglyéje oldalának. Te elsápadsz. Azt gondolod, hogy az őrültség volt
tőlem. Felfordítani a dereglyét s aztán a tengerből kihalászni
menyasszonyomat. Hisz tizenkét rabnő volt körüle. Hogy ismerje fel a
leggyakorlottabb buvár is azok közül a víz alatt az igazit? – De én
számítani is tudtam. A kivilágított hajók mélyen bevilágíták a tenger
vizét. Az ezernyi röppentyű közül tömérdek hullott a vizbe s az a víz
alatt pattant szét, bevilágítva perczekig az egész hullámözönt.
Azonkívül még egyre számítottam. Mikor a szultán leánya férjhez megy,
akkor az úgy meg van rakva ékszerekkel, hogy alig bir lépni a tehertől.
Már híre járt, hogy a nagyvezér mátkája tíz millió piaszter értékű
kösöntyükkel, nyaklánczokkal fog tündökölni menyegzője napján. A többi
nép pár ölnyi mélyben a tenger szin alatt csoportostulva fenmarad; ezt
az egy alakot ékszereinek súlya aláviszi. – «Húzd rá!» kiálték
evezőseimnek s egy percz mulva a nászdereglye oldala ropogott; a
másikban lámpák, czifra népek, zenészek a tengerbe voltak dobva, a
dereglye fenékkel felfordulva úszott.
A másik perczben én és még két más gyakorlott búvárom a tengerbe
szöktünk; ólomczipők voltak lábainkon, hogy gyorsan szálljunk alá. Igy
is alig birtuk utolérni azt a vonagló nőalakat, kit ékszereinek sulya
gyorsan vont alá a tenger fenekére. A tenger alatt elpukkanó röppentyük
fényében úgy tündöklött ez alak, mint egy mesebeli tündér.
Én voltam a legelső, a ki elkaphattam ruhája uszályát, mely most feje
fölött uszott. Felrántottam őt magamhoz, s azután lerúgva ólomczipőimet,
igyekeztem fel a felszinre.
Csak az az egy aggodalmam volt, hogy felmerülve, a nász-dereglyét követő
kaikok közé juthatok. A végzet kedvezett, s csapását későbbre tartá fel
számomra. Saját dereglyém közelében merültem fel a víz szinére.
Embereim hirtelen kihúztak kedves terhemmel együtt, s azzal gyorsan
suhantunk végig a hullámsikon, a hogy csak huszonnégy evező birta.
Mikor éjszaka egy helyen nagyon kivilágítják a tengert, más helyen annál
sötétebb az. A Bosporus tüzijátéka mellett senki sem ügyelt reá az
aranyszarv-öbölből kivitorlázó hajóra, s míg a megrémült nászkiséret a
nagyvezért és menyasszonyát igyekezett a habokból kihalászni: a
nagyvezér ugyan megkerült; de a szép menyasszony már akkor az én karjaim
között tért az életre vissza.»
A szép Hafitemnek egész teste ludbőrzött az elbeszélés alatt. Rettenetes
gondolat ilyen embertől szeretve lenni! A ki azért, a kit szeret, hadat
izenni képes a szultánnak, a tengernek, s a halál minden angyalainak s
előbb meghalatja a kedvesét, azután feltámasztja, úgy teszi a magáévá.
Ahmed folytatá életregéjét:
«Az éjszaka, a zürzavar kedvezett menekülésemnek; de a mint reggel lett,
s az ijedtség után vizsgálódni kezdtek, rájöttek a rejtély kulcsára.
Többen a nászdereglyéről megmenekültek közül megismerték arczomat; mert
én átallottam azt feketére bemázolni, mikor menyasszonyomat elhozni
jövök, s erről aztán könynyen rájöhettek, hogy mit keresett az a hajó az
aranyszarv-öbölben egy éjszakán át s miért tünt el oly hirtelen, a hogy
jött? A partőrök különben is jól ismerték a Takimi Vekait, hogy az az én
hajóm.
A szultán minden hadihajója elindult üldözésemre. Maga a Kapudán basa, a
ki annyi, mint nálatok a főtengernagy, tizennégy gyors vitorlással
követte utamat.
A préda megérdemelte a fáradságot. Az is hallatlan eset volt már, hogy a
leghatalmasabb szultán leányát elragadják a nászkiséret közepéből, a
császári palota ablakai alatt; de hát még a kincseket, a mikkel a
menyasszony terhelve volt.
Mennyit érhettek e kincsek? nem tudom; mert én azoknak az értéke után
soha nem kérdezősködtem, se rájuk nem szorultam. Bár a tengerbe dobáltam
volna mind; akkor Leila megmaradt volna náluk nélkül. Mint később
hallottam: hat millió piaszterről beszéltek Stambulban. Törődtem is én
az ő gyémántjaikkal. Magamnak is annyi vagyonom volt, hogy az a mesével
határos. De annál inkább megérdemelte a fáradtságot, hogy hajómmal
együtt kézrekerítsenek. Ily zsákmányt nem hordott a tenger, a mióta a
hirhedett arany flottát elnyelte.
A míg a Cerigo sziget melletti tenger-szorost elértük, folyvást kedvező
szél segített bennünket előre; itt az út északnak fordult s a szél
ellenünk szolgált: többé nem haladhattunk oly gyorsan. Mire Corfuig
eljutottunk, mely a velenczei köztársaság birtoka, már üldözőink
vitorlái kezdtek feltünedezni az ég és víz szélei között, mint fekete
vészmadarak.
Ekkor odajött hozzám a testvéröcsém, Said: apámnak a jobbik fia;
arczára, termetére egészen hozzám hasonló; de lelkére végtelenül
nagyobb, mint én, s igy szólt hozzám:
– Bátyám, Ahmed! Hajónkkal el nem menekülhetünk. Ha csatának állunk, az
ágyudörgés fellármázza az előttünk levő kikötőkben a hajókat s elvágják
az utunkat. Én fiatal vagyok, senkim a világon. Te boldog vagy: nőd van,
a ki szeret. Cseréljünk köntöst.
Leilára néztem s elfogadtam a nemes áldozatot. Ő felvette az én
köntöseimet: én kincseimet áthordattam egy velenczei gœlettre, melyet
tulajdonosától megvettem, s magam Leilával együtt átkeltem annak a
födélzetére s innen velenczei lobogó alatt elvitorláztam az adriai
tengerre. A Takimi Vekai pedig, Said öcsém parancsnoksága alatt,
megkerülve Corfu szigetét, ismét elkezdett duzzadt vitorlákkal délfelé
sikamlani, mintha az afrikai partoknak tartana. Arra az üldöző hajóhad
szintén megváltoztatá irányát s nyomába indult. Hol érték utól? nem
tudom. Nagy sokára, mikor már magam szerencsésen megérkeztem kincseimmel
együtt Velenczébe, hallottam meg hazatérő hajósoktól, hogy a sík
tengeren elkeseredett harcz folyt tizennégy török gœlette és egy
brigantine között. Az ágyudörej messze elhangzott a tengeren. Mikor
elcsendesült a harcz, csak tíz vitorlát számláltak a láthatáron, négyet
magával vitt társnak az én hős Saidom, az én dicső Takimi Vekaim a
hullámok alá.
A győztesek nem nyertek semmit. A hajó, melyet üldöztek, nem engedte
magát elfogni, inkább roncscsá lövette magát s vele együtt a tenger
takarta el titkait.
Ott vesztek el ezzel a hajóval mindazok a társaim, kik szemtanui voltak
bosporusi merényletemnek. Senki sem igazíthatta üldözőimet nyomomba
többé. Meg voltam rájuk nézve halva.
Velenczében egyikét a legszebb palotáknak béreltem ki: a Palazzo
Loredanot, melynek birtokosa nem rég esett el két fiával együtt a
törökök elleni harczban. Itt éltem két évig oly háborítatlan
boldogságban, a minő csak embernek adatott a földön. A velenczei
köztársaság folytonos háboruban volt Törökországgal s így nem lehetett
attól félnem, hogy a magas porta a lagunák között is üldözhessen.
De mégis óvatos voltam. Mint menekült örmény fejedelem mutattam be
magamat a világnak, s látogattam nőmmel együtt a keresztyén templomokat.
Mindenki azt mondta, hogy ő a legszebb asszony Velenczében! És minő hű
volt! És mennyire szeretett engem! Soha sem távozott oldalam mellől.
Minket csak együtt lehetett látni. S én is szerettem vele pompázni. Az
ember oly hiú, hogy szeret dicsekedni a boldogságával. Neveli az örömét
az, hogy irigylik. S mintha nem lett volna elég Leilának az a lángoló
szempár, minden ünnepélynél új ékszereket engedtem neki magára rakni s
dicsekedtem vele, hogy szépsége mellett kárbavész a gyémánt, az
igazgyöngy fénye.
Csak egy ékszerét nem engedtem neki feltenni soha. Az egy homlokláncz
volt, egyszerű arany filigrán-mű; de a közepén volt egyetlen
mogyorónagyságú gyémánt. Gyémántot láttak Velenczében ennél szebbeket,
drágábbakat is; de ilyet még sem láttak soha. Ez kék gyémánt volt.
Legnagyobb ritkaság. A zafirtól annyiban külömbözik, hogy míg a zafir
alapkékjéből a sugártörés is csak a kék fény csillámát tündökli vissza,
addig a kék gyémánt olyan, mint mikor az esti ég közepéből a felkelő
csillagok szivárványszikrázó sugarai törnek elő: az valami bűbájos fényt
szór maga körül.
Mindig óvtam Leilát tőle, hogy e gyémántot valaha homlokára tűzze. Nem
csak titkos sejtelmem sugallta azt, hanem a józan ész számítása is. Az
én arczom úgy elváltozott az olasz divat által, hogy bennem senki sem
ismerheté fel a hajdani ozman musirt. Leila arczát pedig a hárem
aszszonyain és a szultánon kivül senki sem látta Stambulban. Még
vőlegénye, a vén nagyvezér sem jutott el addig a dicsőségig, hogy
fátyolát felemelje. Őt tehát az arczvonásai után fel nem ismerheté
senki. De arról a kék gyémántról ráismerhettek sokan. Mert az egy olyan
ritkaság, a melyről krónikák beszélnek, s elmondják mind azoknak
történetét, a kik azt viselték; tündérmesék és rémregék szülötte az. S
még eddig a sztambuli khazné kék gyémántjának minden birtokosa erőszakos
halállal múlt ki. A kék gyémántok között ez a második. Az első a Nagy
Mogul birtokában van, s az akkora, mint egy galambtojás.
De hát lehet-e egy asszonytól kivánni azt, hogy mikor egy olyan ritka
ékszer birtokában van, mely egyike a világ csodáinak, azt elrejtve
tartsa, meg ne mutassa senkinek? Tudnád-e ezt tenni, te Hafitem?»
Hafitem nevetett.
– Először is nekem nincs kék gyémántom, azután meg nincs senkim, a kinek
azt mutassam.
De azt nem mondta, hogy ha volna, megtudná állni, hogy ne mutassa.
– Ne nevess, Hafitem. Nyomban jön a dicsekedésre a gyász. Egy este
fényes ünnepélyt adott a doge, melyre mi is hivatalosak voltunk. Midőn a
doge palotájába érve, Leila fejéről leveté aranyszövetű fátyolát,
megdöbbenve láttam meg homlokán a kék gyémántot. Nem tettem neki
szemrehányást, csak nagyot sohajtottam s magamban mondám: Allah akarta
igy.
Leilát máskor is ezer szem kisérte, a hol megjelent; most épen minden
figyelmet magára vont. Alig vártam, hogy a fényes termeket elhagyhassam
vele. De szemrehányást akkor sem tettem neki. Minek rontottam volna el
azt az örömét, hogy egy hónapig mindenki az ő kék gyémántjáról beszél.
A következő hónap tavasz eleje volt. Ilyenkor Velencze szigetkertei
valódi paradicsomok. Egy délután Leilával együtt a sanct Giorgio
Maggiore ligeteiben sétáltam; a lég tele volt a cyprusok
tömjén-illatával. Ez a cyprusillat pedig olyan, mint a boldogság
közepett a halálsejtelem.
Egyszerre egy cyprus-bozót mögül, mintha a földből kelt volna fel, két
arnót harczos toppan elénk. Én ösztönszerüleg eltakartam köpenyemmel
Leilát s jobbomat kardom markolatára tettem. Azonban ezuttal nagy
néptömeg volt a kertben: nekem kisérőim voltak. A két arnót elhaladt
mellettem csendesen; de szemeiket arczomra szegezték, míg tovahaladtak.
Leila nevetett, hogy miért ijedtem meg a két medvétől? Velenczében
mindenféle nemzet megfordult akkor. Ez a két idegen bizonyosan annak a
barbár hajónak a személyzetéhez tartozik, mely tegnap vitorlázott be a
Lidó kikötőbe.
Mert tudnod kell, hogy a hatalmas velenczei köztársaság a barbar
kalóz-államokkal frigyben él, s kereskedelmi hajóinak oltalmára a
tengeri rablóknak rendes harácsot fizet.
Engem mégis nyugtalanított ez a találkozás, s másnap nem akartam az
álarczos bálba elmenni. De Leilát végzete ösztönzé, hogy odamenjen.
Addig kért, esdekelt, elővette minden asszonyi bűbáját, míg elverte
szivemről az aggodalmat, s én rá hagytam magamat venni, hogy elvigyem őt
az álarczos bálba.
A csatornákban sürgöttek, tolongtak a gondolák, álarczos tarkanéppel
rakottan; de én nekem feltünt, hogy egy sajátságos alakú gondola,
melynek ormánya krokodilfőt mutat, két barna köpenyű álczással, mindig
az én gondolám közelébe iparkodik jutni.
A lépcső előtt, melynél ki kelle szállnunk, a kajmánfejes gondola
megelőzött s a két álarczos előbb kiugrott a kőpárkányra, mint én.
Én abban a perczben a hajós csáklyája után nyultam, hogy megkapaszkodjam
vele, míg a gondolás a csónakot megköti, s csak arra riadtam fel, mikor
hozzám közel egyszerre két lövés hangzott. Első tekintetem a két
álarczosra esett, kiktől a lövés jött. Éreztem, hogy nem vagyok
megsebesülve, a mi valódi csodának látszott, mert alig hat lépésről
lőttek reám. De egy pillanatom sem volt a gondolkozásra. A két orgyilkos
a második pisztoly után nyúlt övébe. Én kezembe ragadva a csáklyát,
kiszöktem a partra, s egy pillanat alatt, két gyors ütéssel, mint a
villám, mind a kettőt agyonsujtottam. Azok meghaltak, mielőtt másodszor
lőhettek volna reám.
Csak azután láttam meg, hogy mit vesztettem? Többet, mint mindenemet;
drágábbat az életemnél: Leilát. Ő hű volt hozzám a halálig. A mely
perczben a két orgyilkos fegyvereit reám irányzá: ő szótlanul veté magát
elém s öntestével fedett el a halál elől. A golyók pedig jól voltak
czélozva. Mind a kettő a szivemben találkozott volna egymással össze.
Mind a kettő Leila homlokát találta. Azt a helyet, a melyen a kék
gyémánt tündökölt. Az ő szép feje fogta fel az én szivemnek szánt két
golyót. Meghalt, engemet megvédve.