Hafitem élete csupa gyönyör, mulatság és élvezet volt sahja palotájában.
Ha összehasonlította azt a tündérvilágot, a melybe jutott, azzal a
világgal, a melyből idekerült, csak nyereséget talált a cserében.
Mikor reggel eléje hozták az új pompás öltözéket, miután elébb illatos
fürdőben megmosdatták, haját felbodorították, eszébe jutott, hogy
mennyit kellett odahaza az álom óráiból elszakítania, a míg pislogó
mécsvilág mellett egy új kartonruhát megvarrt magának, hogy azt vasárnap
felvehesse.
Itt szolgasereg leste minden kivánságát, külön cselédje volt a
harisnyája felhuzásához, külön a turbánja felkötéséhez: otthon pedig
maga pótolta a cselédet s felváltva az anyjával mért egész nap pennyért
heringet, dohányt, gint a vásárlóknak, seprett, surolt, szapult, s
szombaton megsütött egy nagy darab marhahúst, vagy egy ürüczombot, s az
volt az egész hétrevaló ebéd. Apja, anyja mindig czivódtak a konyhapénz
felett. A sert mindenik szerette s felpanaszolta egymásnak. Bornak csak
hirét hallották valaha. A bibliából tudták, hogy valahol terem a
Kanahánban; de az messze van.
A török férj nem hagyja nejét dolgozni és nélkülözni.
Itt egyik mulatság a másikat követte, táncz, zene, látványok, büvészet,
fegyverjáték, regemondás, vadászat, madarászat tölték be az egész napot.
Ilyenkor aztán eszébe jutott, hogy otthon csak vasárnap volt az ünnep.
Akkor elmentek a templomba a prédikácziót végighallgatni: az volt az
élvezet délig; délután összejöttek az ismerős asszonyságok; a kávé, a
törökök mindennapi bájitala, még akkor Európában nem volt
közhasználatban, csak a ser járta. A mellett aztán estig pletykáztak,
mindenik elmondta, hogy mi rosszat tud a maga uráról, meg a komaasszonya
uráról, szólták szapulták a világot: ebből állt a mulatság. S ha
valamikor egy kötéltánczos ütötte fel a bódéját a közelben, két hétig
kellett kunyorálni az apának, hogy egyszer vigye el e látványba a
családját s három hétig folyt a panasz utána a haszontalanul kidobott
költség miatt.
S aztán mikor a muzulmán férj megjelent hölgyei között, mindegyiket
nyájas szóval, kedves ajándékkal üdvözölve, de teljes szerelmével ölelve
át kedvenczét, Hafitemet: akkor eszébe jutott a nőnek, hogy odahaza,
mikor az apja zörgetését hallották az ajtón, már akkor rettegtek
anyjával együtt, hogy kezdődik a zivatar. A hazatért apa dúlt, fult,
morgott, belekötött mindenkibe; tele volt panasszal, hogy milyen rosszul
megy az üzlet, szidta a feleségét, hogy milyen rossz gazdasszony;
zugolódott, a míg csak le nem feküdt. Ez még csak zugolódott, annál
maradt; de a két szomszédban, meg az emeleten fölöttük, ott már
verekedtek. Az egyik helyen a férj féltette a feleségét, a másikon a nő
a férjét, s ennek minden este szék-törés, asztal-felforgatás, edények
egymás fejéhez verése lett a vége.
A török férj nem terheli feleségét üzlete gondjaival s nem üldözi
féltékenységével. Maga sem ád neki okot féltékenységre. Szobahölgyei
(«odalikok» törökül) nem vetélytársnői a feleségnek; ha valamelyik nem
tetszik neki közülök, csak egy szavába kerül s örökre eltávolítják. Azok
csak mulatság, szórakozás tárgyai mindkettőjükre nézve; a török fogalmak
közt mélyen alszik a sárgaszemű szörny, a féltékenység; s ha főlébred,
akkor már gyilkol is.
És a szép Hafitem még is arra gondolt, hogy mennyivel elébb való állapot
egy olyan férj feleségének lenni, a ki goromba, veszekedik, koplaltat,
megver, beissza a felesége köpönyegét, de a kiről tudja a felesége, hogy
kicsoda? Ha szatócs, hát szatócs; ha csizmadia, hát csizmadia. Míg erről
nem tudni semmit, csak azt, hogy gazdag ember, szép ember és jó ember.
Mennyivel különb dolog annak az asszonynak a sorsa, a ki álló egész
napon át nem hall az urától egyebet, mint szidást, a kinek az ura tele
veszi a száját panaszszal, zúgolódik, házsártoskodik, mint azé, a kinek
az ura csak megölel, megcsókol, hizelkedik; de nem mondja meg a
feleségének soha, hogy min gondolkozik?
A szép Hafitem egy idő mulva megint nagyon búslakodó lett. Pedig már az
anyját szabadon elfogadhatta magánál.
– Micsoda felhők ezek itt homlokodon? kérdé Herby, a ki mindjárt
észrevette a legkisebb kedvetlenséget is a kedvencz neje arczán. Mid
hiányzik?
– Te hiányzol nekem.
– Nem vagyok-e veled?
– Nem egészen.
– Akarod, hogy társnőidet hazaküldjem?
– Oh nem. Azok engem szeretnek, felvidítnak, s én is szeretem őket. A
lelked nincs velem. Azt valaki más tartotta meg. Az nincs Angliában. Az
elmaradt valahol Tripolisban, a honnan a földet hozattad udvarodba.
– Azért hiszed, mert oly szótalan vagyok? A török keveset beszél.
– De vajon török vagy-e te?
– Minő kérdés ez? Ki adta ezt a szádba?
– Senki. Magam gondoltam ki.
– Az nem igaz. Ezt anyád bízta reád, hogy tudd ki tőlem. Ekként beszélt:
«ha az a te férjed török, akkor te valóságos felesége vagy neki,
összekelve mozlem szokás szerint; de ha ő nem az, hanem angol nagy úr,
akkor te csak szeretője vagy s pirulnod kell sorsod felett. Ha török,
mért nem lakik Törökországban, Algirban, Maroccoban, a hol mozlimek
laknak; miért visel angol nevet, miszter, esquire czímezéssel? mért nem
hivatja magát beynek, pasának, musirnak, effendinek? a hogy a törököket
czímezik.» Ezt mondta neked az anyád s azzal sebezte meg a szivedet.
Őrizkedjél e kérdést ismételni. Ha választ adok rá, az nekem halálom
lesz.
Azzal megcsókolta a szép Hafitem homlokát s nem kérdezte tőle többé,
hogy miért vannak ott azok a felhők?
Hafitem pedig naprul-napra szomorúbb lett; Herby vehette azt észre;
valahányszor megcsókolta azontúl, a nő elpirult utána, – s csak tűrte,
de nem viszonozta gyöngédségeit.
Egy este aztán odavonta az ölébe Hafitemet a sah, s azt mondá neki:
– Nekem jobban fáj az élet, ha téged szomorúnak látlak, mint fájni fog a
halál, ha földeríthettelek. Aztán ha megőrzöd a titkomat, megtartod az
életemet; ha kibeszéled a titkomat, elgurítottad a fejemet.