Clarisse megírta szülőinek, hogy a férfi, ki őt nejévé tette, keleti
főúr. Kérte őket, hogy a rendőrséggel békét hagyjanak neki; mert ő saját
jószántából követte őt rejtekébe s semmi erőszak ellene be nem
bizonyítható. Levelének átadója néma és írni nem tud: az tehát ki nem
vallatható. Ha őt látni akarják, ez a küldöncz elvezeti őket a hintóig,
mely a város kapuján kívül vár reájuk.
A szatócs nem volt könnyenhivő, a mi az angoloknak egyik rossz
tulajdonságuk; hanem aztán a felesége körül czirógatta s addig biztatta,
míg rávehette, hogy menjenek el a rejtélyes hintóig, mely elviszi őket
leányukig. Az anyák szeretik leányaikat Angliában is csakúgy, mint
másutt.
A szatócspár este beülvén abba a hintóba, a melynek nincs oldal-ablaka,
épen úgy reggelre érkezett meg a sah kastélyába, mint a többi látogatók
szoktak.
Megérkezésüket mozsárdurrogás, török muzsika jelezte; a leeresztett
felvonó hidnál a fekete háznagy sietett hintajuk ajtaját, mely kivülről
be volt zárolva, felnyitni, s a márványlépcsők alján fogadta őket maga a
sah, jobbkézen vezetve a szép Hafitemet.
Hafitem minden tartózkodás nélkül egész hévvel borult anyja nyakába,
szabad folyást engedve könyeinek, s aztán apjának kezet csókolt, míg a
sah brilliantoktól ragyogó ujjait török egykedvüséggel nyujtá
kézszorításra a szatócs fagytól vörös tenyerei elé.
A két londonit, a míg a termeken áthaladtak, pihenni nem hagyta a
bámulat. Egy tizedrészének a nevét sem tudták, a mit láttak s mikor a
szatócsnő azt kérdezé sugva a férjétől: «hogy lehet rőfe ennek a
szőnyegnek, a min most járunk?» az boszusan felelé: «hát láttam én
ilyent valaha?»
Nem, azt soha sem látta a derék férfiu, a mit itt látott, egész világi
életében; sem olyat nem evett és nem ivott, a milyennel itt
megvendégelték. Azt hitte folyvást, hogy álmodik, s szavát nem lehetett
venni egész ott léte alatt. Minek beszéljen az ember álmában? Csak
bámult mindent és nagyokat sohajtott. És itta a jó borokat. Ez az egy
volt, a mi meggyőzte arról, hogy mind ez valóság.
Annál beszédesebb volt a felesége. Az nem volt rest élénken kifejezni
bámulatát és gyönyörűségét. Mily pompás termek! minő szőnyegek! mily
ritka virágok! Mily izletes étkek! Vajon miből készülhetnek ezek! Mennyi
szolgálattevő szép leány! Milyen czifra szerecsenyek! Állatok ezek
odahaza? – És mindenek koronájául ez a derék, komoly arczú férj, a ki
oly tisztelettel viseltetik nejének anyja iránt, mintha az valami
herczegasszony volna.
És aztán akármi volt az, a mire az asszonyság azt mondta: jaj de szép!
az abban a perczben neki volt ajándékozva. Nyakláncz, függő, gyűrű
odavándorolt az ő nyakába, fülébe, ujjára a leányéból: az aranyserleget,
a melyből ivott, a zsebébe dugták, s midőn végre a férje is megszólalt,
hogy bebizonyítsa élő voltát, ezen kérdést intézve a sahhoz: «hány óra
sir?» válaszul azt kapta, hogy a sah kivonta övéből a drágakövekkel
rakott óráját, lánczostul együtt s odaakasztá azt a szatócs ipa nyakába.
Mely példán a derék ember annyira megilletődött, hogy a midőn ebéd
végeztével a felesége a leányával a külföldi madarakat és majmokat
indult el nézegetni, lévén az utóbbiak között egy fertelmes állat, a
kinek kék volt az ábrázatja, az ellenkező része pedig veres, már
elkezdte az asszony: «jaj de»… a mint egyszerre befogta a száját a
tenyerével a szatócs: «meg ne dicsérd, mert ezt is neked ajándékozzák».
Azután következett a táncz, zene, erőművészi mutatványok, a minőket az
érdemes szatócs-család soha sem élvezett, estefelé a pompás tüzijáték,
aztán megint lakoma, füszeres ételek, italok, s mikor minden gyönyörűség
fenékig volt kiürítve, akkor búcsút vettek a vendégektől, Clarisse
megcsókolta a szülőit, a sah karon fogva vezette le a hintóhoz ipát, ki
a ráadott kabátja szokatlan nehézségéből gyanítá, hogy annak a zsebei
meg vannak terhelve pénzes-zacskókkal.
– Te! mondá a szatócsnő férjének, mikor ismét együtt ültek a sötét
hintóban; én azt hiszem, hogy mi valami elbűvölt tündérkastélyban
voltunk.
– Majd én megtudom azt nem sokára egész bizonyossággal, hogy hol
voltunk?
– Hogyan kezdesz hozzá?
– Azt már én tudom.
Mert azt meg kell jegyezni, hogy az angol soha sem iszik annyit, (pedig
sokat iszik), hogy a kétszerkettőt elfelejtse. Azt se képzelje senki,
hogy ha egy angolnak ajándékot adott, azzal már most azt kifizette.
A mint a hintó megindult, a szatócs elővette a jegyzőkönyvét.
A hintó tetején, mint említők, volt egy kerek lyuk, s azon keresztül a
tele hold szépen bevilágított. A kerek fény folt a hintófal
balszegletére esett.
A szatócs számlálta a lovak lépéseinek szabályos toppanásait, mindaddig,
míg ez a holdfényfolt meg nem mozdult a helyéről s a kocsi első falára
nem vetődött.
Akkor feljegyezte a zsebkönyvébe a léptek számát s újra kezdte a
számlálását.
A mint a kerek fényfolt a kocsi előlapjáról a jobboldali falra esett,
ismét feljegyezte a számokat, utána irva «elől».
Azután megint átvándorolt a fénykarika az előfalra, megint a baloldalra,
onnan ismét a hátulsó falra és így összevissza vándorolt előre-hátra.
Ezt pedig mind jegyezte a zsebkönyvébe a szatócs mind egész odáig, a hol
a londoni sorompónál megállt vele a hintó: a néger kinyitá az ajtót s
kibocsátá őket fogságukból.
Itt még a szatócs megnézegette a paripákat, megdicsérte őket, milyen
szép állatok, s a közben araszszal megmérte, hány marok a magasságuk és
milyen hosszú a derekuk.
Akkor aztán minden adatnak a birtokában volt.
Az előre-hátra vándorló holdfénykarika megmondta, mikor tért el ez út
jobbra, vagy balra? a lóléptek száma elárulta, milyen hosszú volt a
felvett irányban az út? úgy hogy az egész tekervényes utazás vonalát
szépen papirra le lehetett lerajzolni utána.
Most sietett a szatócs ezzel a felfedezéssel a rendőrséghez, feljelentve
a rejtélyes tündérkastély létezését, melyet az ő jegyzékei után fel
lehetett fedezni egy olyan járművel, melybe hasonló nagyságú lovak
vannak fogva, a minők őt hazáig hozták.