Krónikánk a legpontosabb adatokkal szolgál arra a kérdésre, hogy honnan
kerültek e szép hölgyek a szultáni palotába?
A legelső, a kit a sah «Sekerpára» névvel tisztelt meg (a mi annyit
tesz, hogy «czukorfalat»), londoni fehérnemű varrónő volt: a
Brothers-bazárban missz Lucile név alatt ismerték. (A krónika a családi
neveket mindenütt elhallgatja a hozzátartozók iránti kiméletből). Ennek
a megnyerése minden kaland nélkül ment végbe. Miszter Herby gyakran
fellátogatott a londoni börzére, hol pénzei voltak elhelyezve; e közben
meglátta a szép varrónőt; ő gazdag volt, az szegény és árva, könnyű volt
rávenni, hogy a nélkülözésből, mindennapi munkából álló életmódot
felcserélje az élvezetekkel és gondtalan henyéléssel.
Sekerpára a leggyöngédebb bánásmódban részesült a sah rejtett
palotájában; hanem utoljára a gyönyörűséget is megunja az ember, ha az
mindig egyforma. Nehány hónap mulva azt kérte a sahtól, hogy engedje meg
neki, hadd hívja ide látogatóba magához missz Mathildeot, missz Emmát és
missz Adát, barátnőit.
Az egyik pipereárusnő volt, a másik virágárusnő, a harmadik a
Conventgarden szinháznál harmadrendű szinésznő.
A sah csak azt akarta tudni, hogy nincsen-e a hölgyeknek valami
«családja».
Az értesítés megnyugtató volt. Az egyiknek van egy korhely matróz
testvére, az Keletindiában jár, a másik egészen árva, maga sem tudja,
hol született? a harmadiknak van egy öreg anyja.
A sah ráállt a tervre. Sekerpára leveleket írt barátnőihez, lefestve
előttük a fényes sorsot, a pompát, a jóllétet, melybe jutott s meghívta
őket tündérkastélyába látogatóba.
Azok mind nem voltak valami félénk hölgyek, a kiváncsiság rávette őket a
meghívás elfogadására. A meghatározott helyen várta őket a sah fedett
hintója szerecsen kocsissal és hátul a bakon két czifra szerecsen
inassal. A hintóba beültek s csak azután bámultak el, mikor a hintóajtó
bezárult rájuk, hogy az oldalablakokon nem lehet kinézni, mert a
kocsiredőnyökön belül vaslemez van, csupán a kocsi tetején van egy kis
tallérnyi lyuk, mely világot ereszt be; azon át pedig nem látni mást,
mint a csillagos eget. Este volt, mikor útra keltek, s hajnal lett, mire
czélhoz értek. A betanított kocsis egész éjjel hordozta őket
keresztül-kasul mindenféle tévútakon, hogy azt higyjék, messze el vannak
Londontól; holott alig voltak másfél óra járásnyira.
A palotában minden telhető pompával fogadták őket s a három hölgy úgy
megszerette az ottani életet, hogy többet el sem kivánkozott onnan,
hanem engedte magát neveztetni Fatmének, Zibellának és Attaïntének,
miután végre Fatme öreg anyjának levelet irt, s ahoz egy erszény pénzt
is mellékelt, tudatva vele, hogy ha nyugton marad, még többet is kap,
annál fogva nem csuda, ha semmi lárma sem lett a dologból; a londoni
rendőrségnek bizony más dolga is volt, mint azt fürkészni, hogy három
szép leány hova lett a városból?
Fatmének aztán ismét volt két fiatal barátnéja: missz Katty és missz
Eveline, tánczosnők ugyanazon szinháznál, a hol ő volt; ezek is sokkal
kedvezőbb alkalmazást nyertek a tündérkastélyban s meg voltak elégedve a
sorsukkal, s a Karaszóla és Zoráia nevekkel. Ők hítták meg aztán missz
Mirandát és missz Octaviat, kötéltánczosnőt és erőművésznőt, később
Aizaht és Mahadévit s valamennyi hölgy egyesült cselszövényének sikerült
végül két szép énekesnőt, missz Luizát és missz Paulinát befonni s
ottmarasztani Izmaéla és Nurmahál nevek alatt.
Igy aztán a művészetnek minden ága képviselve volt a sah palotájában s a
mulatságból ki nem fogytak soha. Élvezet, gyönyörüség annyi volt, a
mennyit csak szem és száj és szív megkivánt s a kinek gyönyörére mind ez
történt, a sah maga kifogyhatlan volt mind a pénzben, mind a
barátságban. Csak hizelkedés és ajándékozás volt egész nap a dolga.
Idáig nem is háborgatta ebben a dolgában senki.
Hanem egyszer megunta az egyforma örömöket.
Tizenegy hölgye volt már tündérkastélyának, de ő érezte, hogy a
tizenkettedik hiányzik. Egy olyan nő, a kit nem a pompa fénye, nem a
kényelmes rabság henye örömei csábítottak ide, hanem a ki egészen
szerelemből követi kedvesét.
Egy ilyen leányt ismert meg Londonban: missz Clarisset.
Szegény szatócs leánya volt; szülői tisztességes polgáremberek, abból az
osztályból, melyet cockneynek csufolnak, azért, mert egyszer egy ilyen
polgár, a ki soha életében Londonból künn nem volt, falut nem látott,
mikor véletlenül egy kakast hallott kukorítani, azt mondá: «the cock
ney». (A kakas nyerit.) Innen rajtamaradt az egész osztályon a «cockney»
«kakas nyerít» gúnyczím.
Hanem missz Clarissenál nem sokra lehetett menni a fényes igéretekkel, ő
erényes leány volt, s bár szivét megnyerték is a szép török férfi
hizelgő szavai, de addig nem akart a hozzá menetelről tudni, a míg az
hitét, becsületét le nem kötötte, hogy nőül fogja őt venni.
A házasság azon időben Angliában nagyon könnyen ment. Volt egy
kovácsmester Gretna-Greenben, a kinek az a szabadalma volt, hogy a
hozzámenekülő szerelmes párokat formaszerint összeadhatta s az általa
kötött házasság olyan érvényes volt, mintha az oltár előtt ment volna
végbe.
Egy este rávette miszter Herby a szép Clarisset, hogy a míg apja, anyja
a boltajtó bezárásával vannak elfoglalva, egy készen tartott hintóba
beüljön s gyors paripákkal elvágtasson kedvese kiséretében
Gretna-Greenbe a kovácshoz, a honnan aztán mint férj és feleség siettek
a tündérkastélyba haza.
Ez volt a tizenkettedik hölgy, – Hafitem. Az egyedüli, ki a sahnak
törvényes felesége; először az alkorán szerint, mely nem követel mást,
mint hogy a férj nyilatkoztassa ki, hogy ez az ő felesége, másodszor a
szokás szerint, mely Angliában olyan erős, mint a törvény, a
gretna-greeni kovács kiadott bizonyságlevele mellett.
Clarisse ártatlan szelid teremtés volt, ki a mint a keleti pompával
ragyogó kastélyba megérkezett, s ott a fényes udvari nép által
hódolattal fogadtatott, e fény, gazdagság, jóllét, tündéri élvezet
mámorától egészen el lett kábítva. Miszter Herby, a hogy ő nevezé, a
szeretet és gyöngédség minden jelével halmozá el, Clarissenek semmi oka
sem volt féltékenynek lenni tizenegy társnőjére. Azok csak az ő
mulattatására voltak jelen, csak azért, hogy előtte tánczoljanak,
zenézzenek, énekeljenek, hogy őt öltöztessék, fésüljék, piperézzék, neki
egész nap mulattató meséket mondjanak s még titkos ohajtásait is
kitalálják. Harag, zsémbelés, féltékenység nem volt e tündértanyán, a
sah figyelmes és gyöngéd volt mindenik hölgyéhez, csak hogy amíg
gyöngédsége a többiek irányában a leereszkedés szinét viselte magán,
addig Clarisse irányában, kit hízelgve Hafitemnek hívott, a hódolattal
volt rokon.
Néha hajtóvadászokat is rendezett a sah mértföldekre kiterjedő erdejében
s olyankor női kisérete perzsa és indus amazonoknak öltözve vágtatott
nyomában. A szép Hafitem méltán képzelheté, hogy ő Anglia első
úrhölgyeivel áll egy sorban.
A hónapokig tartó kéjmámor után azonban egyszer mély búskomorság lepte
meg a szép Hafitemet, melyet nem oszlatott el sem társnői játéka, sem a
sah hizelkedése.
Sok kérés, könyörgés után megvallotta neki végre szomorúsága okát.
Szüléit látni vágyott.
Felébredt benne a gyermek szeretete apja, anyja iránt, kiket szökve,
búcsúzatlanúl hagyott el, s kik eltünése miatt most halálra búsúlják
magukat. Szerette volna velük tudatni, hogy él és boldog.
A sah nagyon szerette Hafitemt.
Mikor megtudta búskomorságának okát, akkor azt mondá neki:
– Jól van, hogy lássad, mennyire szeretlek, nem csak azt engedem meg,
hogy levelet irhass szülőidnek, hanem azt is, hogy hívd meg őket ide
magadhoz; lássák meg, kiért hagytad el őket? s ha van örömed abban, hogy
amit magad körül látsz, ez mind a tied: ők is osztozzanak ez örömben.
Erre a biztatásra rögtön hazatért Hafitem elvesztett jó kedve. A mint
levelét elküldé szüléihez, csupa szeretetreméltóság lett a sah irányában
s versenyt énekelt, tánczolt társnőivel. Előre tudatta mindenkivel, hogy
holnapra vendégeket várnak Londonból; mindenki a legpompásabb öltönyét
vegye magára. Szakácsok, zenészek, tüzijátékosok, kakasviaskodtatók és
szemfényvesztők még nagyobb előkészületeket csináltak erre a napra, mint
egyébkor.
A kegyencz szultána fenséges szülőit várták: a becsületes szatócsot és
feleségét.