Legelőször Pápán ismerkedtem meg vele. Még Petrovics volt.
Első találkozásaink nem igen voltak rokonszenvesek.
Én a «képzőtársulat»-ban egy adomát adtam elő, mely szól egy lutheránus
papról.
Petrovics Sándor ezért keményen megrótt, hogy minek mondtam a papról
azt, hogy lutheránus? Mi köze a vallásnak ahhoz az adomához?
Olyan igaza volt, mint a napfény. Az a pap lehetett volna kálvinista is.
Ellenben én sem voltam méltó a bünhödésre, mert az adoma nem volt sértő,
csak mulatságos.
Petrovics Sándor akkor egy kurta gallérköpönyeget viselt, azzal az
ajkáig betakarta magát s nagyon keveset beszélt. Az utczán fejét
előtartva, rohamléptekkel járt s nem tért ki senki elől. Nem is igen
barátkozott.
Másodszor megint a képzőtársulatban találkoztunk.
Ekkor meg azt a tréfát tette meg, hogy Vörösmarty Szózatát szavalta el,
olyan tájszólással, a minővel Tallérosy Zebulon beszél.
Ekkor aztán rajta volt a sor kikapni! Megrovatott keményen e
szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!)
hisz ez káromkodás.
Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak szinészi idomító tehetségét
akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.
De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?
Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos
tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket
olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos
értekezéseket, s szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták
a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az
felvétetett a társulat «Érdemkönyvébe». (Ez volt a föladat: a birálathoz
hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre;
akademikus tudósosokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes
zsebkönyvet is adtak ki «Tavasz» czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek
is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.
E képzőtársulat tagjai közül lett egy miniszter (Kerkápoly), két
fő-kormányhivatalnok (Gondol, Kozma S.), egy hős honvédezredes (Gózon
Lajos), öt országos képviselő (Kerkápoly, Kozma, Bárány, Gaál, Jókai),
egy híres festő (Petrics Soma), két poeta; meg hogy a leghíresebb embert
ki ne felejtsem, Parragh Gábor, az országhírű borász.
Abban az évben a három kitűzött jutalmat (aranyokat!) mi hárman nyertük
el: Petrovics, Petrics és én. Ezen kezdődött a kapocs.
Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a képzőtársulat! Ha egy
jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották
volna; de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk, s jó barátok lettünk.
A vakáczió aztán szétszórt bennünket a világba.
Én a következő évben Kecskemétre mentem jogot hallgatni.
Egy esős, késő őszi napon betoppan hozzám valaki. Az ismeretes
gallér-köpeny hátulról látva is elárulta volna.
– Petrovics! kiálték a nyakambaboruló elé.
– Nem Petrovics, mondá ő, hanem Petőfi!
Már akkor Bajza Athenæumában e név alatt jelentek meg költeményei; de én
azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam
én soha diákkoromban.
Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó-féle
színtársulatnál – harmincz váltó-forint «proportiora».
A mi annyit tesz, hogy ha van a cassában nagyon-nagyon sok forint, akkor
jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a cassában
semmi, akkor jut neki belőle harminczszor semmi.
Öltözete, a miben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny
képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy,
hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép nemes
magyar arczú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghitta őt másnapra
ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily
megjelenéshez. Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak
öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga
gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az
egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette;
ebben festettem le őt miniature-képben olajba. Sokat adnék most azért a
képért, ha valaki elém hozná. Ő elvitte magával Debreczenbe.
És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, a hol
hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers kevély
modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s
kitünik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifju, a ki
egyszerre megtudja magát szerettetni mindenkivel.
Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág
előtti megjelenéséből sem tünik ki ez alak, de én, a ki láttam őt nők
körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél,
mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos
volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kivánták; saját neje
előtt épen a szolgálattevő lovag (cavalier servant) szerepét viselte s
egy ízben Petrics Somát keményen megdorgálta azért a
figyelmetlenségeért, hogy nők társaságában e szót szalasztá ki ajkain:
«fene» (!) Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben
nyomtatva is, még pedig mint «veszett fene», s köztudomású róla, hogy
micsoda erőkifejezést használt ő egyszer Pest város kapitánya ellenében,
midőn az felkérette, hogy irjon valami jubileumra dicsverset. A ki nem
tudná a válaszát rá, megtalálhatja azt Hugo Victor Nyomorultjaiban, a
waterlooi ütközet leirásának utolsó fejezetében a czímben. Csakhogy
Petőfi rá is duplázott. Először a határozatlan igét használva,
másodszor, mikor visszaüzent neki a kapitány, hogy «nem ingyen kivánja
ám, hanem ötven forintért a verset», akkor meg a határozott módú igét
küldve neki válaszul.
Hanem nők előtt csupa gyöngéd kedély volt a szikrázó elmésség mellett.
Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni
valamiről.
Színészi pályája nem volt gyönyörteljes.
Hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva; de szenvedélye és
tanulmánya annál nagyobb. Szűk szobácskájában, hol házi asszonya
ugyanazzal foglalkozott a mivel ő: «költéssel», csakhogy az csirkéket
költött, naphosszant tanulmányozta Shakespearet, s már ekkor tanult
angolul. Francziául régen jól tudott s rendesen megjavítá az első
művészeket, ha azok rosszul mondák ki az idegen neveket, a miért dühös
volt rá a rendező, Almásy, ki ehhez jobban akart érteni, s például a
«qu»-t x-nek parancsolta kimondani Petőfi daczára! Szerepei, miket
otthon betanult, Shakespeare és Molière alkotásai voltak s azután
játszott harmadrendű lógósokat. Azokban is volt egy szerencsésebb
vetélytársa, ki sok jobb szerepet elvett az orra elől. Petőfi arra sem
panaszkodott, csak fenyegette, hogy megöli. Ez volt Németi. (Most
színigazgató a vidéken.) Annak persze szép hangja volt, ha nem ismerte
is Shakespearet, de tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi
hasznavehetetlen volt az énekkarban. «Dejszen fürészelhet az úr azzal a
hegedűvel naphosszant az én fülembe», mondá Laczkónak, a karmesternek,
«nem tanulok én azért meg egy nótát sem».
Ekkor aztán annál több némaszereppel szekirozták. Ő tudott magának ezért
revancheot szerezni. Egyszer spanyol kard helyett egy nagy furkós botot
dugott az öve mellé, majd meg felpeczkelte az orrát piszének, másszor
meg a magyar süvegében a kifityegő csákóba egy hosszú pálczát tüzött s
azzal felfelé peczkelte azt s a primos heros szerepét úgy elrontotta
vele, hogy az maga is kaczajra fakadt, mikor meglátta.
Décsi (ez volt a hős) azt mondá erre Petőfinek (pedig szerette nagyon):
«ha én most igazgató volnék, önnek félgázsiját lehuznám!» No ugyan
nagyot vesztett volna vele! Abban a hónapban épen semmi volt a tiszta
jövedelem. Kapott volna fél semmit egész semmi helyett.
Pedig a közönség kezdte már megszeretni Petőfit a színpadon. A «Falusi
lakodalomban» csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa
mondókáját Petőfi oly hű genre-festéssel adta elő, hogy jelenet után
kitapsolták.
Általában a genre-szerepek voltak kedvenczei, s Egressy Gábor az
eszményképe. Szavalni (szobában) igen szépen tudott; arczkifejezése
jellemző volt.
Hangja kis társaságban hajlékony és igazi melegségtől áthatott volt, míg
a színpadról tompán, fátyolozottan hangzott le. Szavallata magánkörben a
legtökéletesebb magyar zamattal birt. Első nagy szerepében ezt az
előnyét is elveszté. Krumm Illés volt az: Egressyt utánozta benne, tótos
kiejtéssel adva a félszeg candidátust, s megint azt hitte róla a
hallgatóság, hogy ő maga tót. Ha pedig saját költeményeit szavalta,
magával ragadta a hallgatót, mint a művész.
Egyszer, tavaszszal, az idény vége felé jutalomjátékot kért Szabótól.
Meg is lett az neki igérve.
De Petőfi «Lear királyt» választotta, s abból a maga számára a bolondot.
Ez pedig olyan darab, a mivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki
szinpadon.
Én is mérlegbe vetettem befolyásomat, hogy Lear szinre kerüljön.
Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám
akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő.
De voltam piktor!
Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten és
rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság
orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. (Abonyi Lajos
irótársam bizonyíthatja, ő is tőlem tanult rajzolni.)
Tehát egyszer a «Velenczei nőt» adták volna elő a szinpadon, a mi igen
hatásos darab. De kell hozzá a velenczei «szárnyas oroszlán,» a mi
nélkül nem lehet azt előadni; mert az is szerepel benne. A társulat
pedig nem hordott magával diszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor.
Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. Én aztán, Petőfi
közbenjártára készítettem egy olyan hatalmas velenczei szárnyas
oroszlánt Szabónak, hogy az az egész Thespis szekerét kirántotta a
bajból.
E hálára támaszkodva léptem fel aztán én is Lear király mellett s
interventióm nem volt sikertelen.
Ámde a nagy királynak tömérdek akadálylyal kellett megküzdenie, a míg
Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a czímszerep várt, az a
jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a
küldiplomatia előtt megjelenni egy olyan hosszú vörös palást nélkül,
mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak
nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni.
Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös
ablakfüggönyeit s kettőt összevarva belőlük, készen lett Lear
díszpalástja.
Most újabb akadályok gördültek elé.
Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái
voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt; De Cau
Mimi pedig erős amazoni alak.
De Cau Mimi semmiképen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt;
hanem Cordeliát, a szelidet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő
neki «ezt» a Cordeliát kell holtan az ölében a szinpadra kivinni, hát
abba ő megszakad, hamarább, mint Shakespeare kivánta.
Ismét minden diplomatiai rábeszélésünket elő kellett vennünk; – s miután
Cordeliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett
arra capacitálnunk, hogy legyen erősebb. A mi meg is lett.
Mégis szinre került Lear király, Petőfivel mint bohóczczal: ki szerepét,
minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly
philosophot játszott benne s egy cseppet sem álczázta magát: egészen
Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publicumnak. Hisz nem volt ebben
semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.
De bezzeg nem volt ő megelégedve mi velünk!
Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján
keresztülment, tett Petőfi számára tíz váltó forintot.
Pedig már akkor Petőfinek Dudásné asszonyomnál húsz forintra felment a
libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt
minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még
akkor nem fizettek a szerkesztők, az irói honorarium chimæra volt.
Dudásné asszonyom pedig nem érte be tíz forinttal. Neki húsz kellett.
Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól
boszorkányság, bár magunk is szegény ördögök voltunk; hanem ezt
Petőfivel elfogadtatni: az volt a circuli quadratura!
Én megkisértettem azt. Volt hozzá jogczímem. Akkor írtam meg legelső
drámámat: «A zsidó fiu»-t. (Pedig még akkor nem voltam terézvárosi
képviselőjelölt.) Versekben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra
szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett
letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Gyönyörű férfias
irása volt, mint a gyöngysor. Én tehát megkisértettem neki pénzt adni
azért a terhes fáradságért. Huh, be büszkén utasított vissza.
«Én nem irtam neked pénzért! Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy
mit fizetek érte?»
Hanem hát Dudásnétól tíz forint adóssággal megszökni megint nem illik. –
Innen pedig menni kellett.
Petőfi e nehéz feladatot így oldotta meg. Laktársam és közös barátunk,
Gyenes Pali (szerencsétlenül agyonlőtték hivatalos működése közben)
birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak; azt már mind kiolvastuk; vagy
talán bele sem néztünk; már nem emlékezem rá bizonyosan.
Egy szóval nem volt rá szükségünk. Ezt az elephantina molest kérte
kölcsön Petőfi, abból a czélból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál.
Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, a míg ő pénzhez fog jutni. S
ő e könyv előmutatójának kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. (Egy
ötfontos váltó! nem font sterling, hanem bécsi font.)
Dudásné látszólagos megnyugvással fogadta el a csudálatos hypothékát, de
szívében mást főzött. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája,
Juliska (ez is Juliska volt), ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel
viseltetett, mint az öreg asszony. Ez megsúgta neki, hogy öreg anyja őt
azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel,
lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot s
tegye helyébe a vitorlavászon-zubbonyt neki: utazzék abban; maradjon itt
a frakk, ez jobb kézi zálog a könyvnél.
E cselszövény fölfedezése sietteté a dráma kifejlődését. Költő barátunk
azon az éjen nem ment szállására aludni, odajött hozzám.
Elmondta, hogy még ez éjjel útnak indul Pestre. – Gyalog.
Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehérnemű és egy csomó vers a
batyujának terhe.
Derék háziasszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé;
mi ketten, Gyenes Palival, elkisértük őt a város végéig. Sáros, nedves
éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna.
Ilyen hadi-készülékkel indult el Petőfi – meghódítani a világot. – És
meghódította azt.
Hogy mi lett Calepinusból? Azt is elmondom.
Hogy Dudásné elszalasztá a sárgagombos frakkot, nem várt tovább, a hogy
illett volna, az öt fontos váltójával a lejáratra, hanem felvitte az
akkori jó derék tanárunk, Szabó Sándorhoz s elmondta neki nagy
veszedelmét. Tanárunk, ismerve kettőnk baráti viszonyát az
eltávozotthoz, tudatta velünk a Calepinus dolgát. Gyenes Palival
megvettük a tulajdon Calepinusunkat a collegium számára tíz forintért,
Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére.
Fél év mulva kaptam levelet Petőfitől Debreczenből, melyben gratulál
nekem, hogy a «Zsidó fiu» mint egy hajszál híján nyertes, dicséretre
méltattatott az akademia által. Tőle tudtam ezt meg legelébb. A hirlap
ritka jószág volt arra mi felénk. (Ez a levele így volt aláírva: Kis
Pönögei Petőfi Sándor Pál; minthogy Pönögei Kis Pál álnév alatt jelent
meg egy verse.)
Milyen nagy öröm volt ez akkor ránk nézve.
Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik muzsa megfogta
kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.
Petőfi volt akkor tizenkilencz éves, én pedig egy évvel kevesebb.
Most még azt kell elmondanom, hogy azon idő alatt, a míg Kecskeméten
szinész volt Petőfi, mik történtek vele irói pályáján?
Kecskeméten is volt önképző társulata a fiatalságnak. (Azonkívül
műkedvelő-társulata, zene-egylete, dalárdája, táncziskolája és
tornászata – mind ingyen!) S volt egy írott lapja is: «Calliope.» Ennek
a szerkesztője volt Ács Károly, kinek igen szép költői ihlettel írott
versei jelentek már meg Bajza Athenæumában. Ránk, névtelen poetákra
nézve már akkor Ács Károly tekintély volt, a kit még Petőfi is
respectált.
De nemcsak verseiért volt Ács Károly tekintély,; de jó szívéért is.
Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín
frakkot azokkal a sárga gombokkal épen Ács Károly megrendelésére s
jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti
szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási
darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő
téli kabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó deczemberi este volt,
mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig is öltse fel a
meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a
szinpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza,
másnap reggel már megjelent nála kérlelhetlen pontossággal s hozta ismét
azon módon, szépen összehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.
Ács Károly szállásán volt a diák-kaszinó s egyúttal tornaterem.
Egy zimankós deczemberi estén épen azon tanakodtunk Petőfivel, hogyan
kellene ezen az olympi nyomorúságon tisztességesen segíteni? Nem
lehetne-e valami irodalmi merényletet elkövetni? Teszem föl: kinyomatni
egy füzetkét s azzal a kecskeméti ismerősöket megadóztatni. Hozzá való
anyag lett volna elég. Petőfinek voltak versei; nekem is volt egy
novellám, a mit rendelkezésére bocsátottam. De hol a nyomda-költség? Itt
a bökkenő.
– Nekem van egy eszmém, mondá Petőfi, s felugrott az ágyamról (az volt a
közös diván) s szokott rohamléptekkel elvágtatott.
Ment egyenesen Ács Károlyhoz.
Ott épen egy csomó diák birkózott s verte egymást a földhöz. Petőfit is
biztatták, hogy vegyen részt benne; de ő nem szokott birkózni, csak
Váradi Tónival, a ki engedte magát ütni, ha Petőfinek kedve szotytyant
hozzá. (Vívni is vele tanult együtt Chappontól, s olyankor két kézre
fogta a kardot, ha másként nem bírt vele.) Megvárta, míg mind elmennek,
akkor elmondta Ács Károlynak, hogy mi járatban van?
– Adjunk ki mi hárman egy zsebkönyvet. Ács, Petőfi, Jókai. Az azután jó
lesz újévi ajándéknak. Megveszi azt Kecskeméten minden ember.
Ács Károly rögtön ráállt a tervre, s nemcsak saját költeményeivel igért
hozzájárulni, hanem a mi sokkal nagyobb és nehezebb része volt a
föladatnak, magára vállalta, a jó öreg Szilády Károly bácsit, a
nyomdászok veteránját rábírni, hogy a zsebkönyvet hitelbe nyomassa ki.
(Ács Károlyt nagyon szerette Szilády; ő írta a nyomdája megnyitásának
ünnepélyére az üdvözlő verset, chronostichont, melyért Kecskemét
nagylelkű honleánya, Szántó Mártonné által aranynyal jutalmaztatott.)
Meg is igérte, hogy kinyomatja a zsebkönyvet «post festára». Tehát a
legnehezebb kérdés meg lett oldva.
Petőfi másnap átadta verseit Ács Károlynak, hogy mondja meg, mit szól
hozzájuk? – s válaszszon közülök.
Ez volt az első és egyetlen kritikus, a kit Petőfi maga kért fel, hogy
mondjon véleményt a verseiről.
Mikor Ács Károly végig olvasta a verseket, azt mondta Petőfinek:
– Kedves barátom! ezek mind oly nemes szellemű, oly szokatlan költői
erővel írt művek, hogy az egész világnak tetszeni fognak: – de bezzeg
nem Sembera Kalazancziusnak…
De hát ki légyen megint az a Sembera Kalazanczius?
Azt is elmondom. Ott laktam vele épen átellenben. Minden nap, télen,
mint nyáron, láttam őt reggel nyolcz órakor kijönni a piaristák
kapujából. Mikor az utolsó lépcsőn lenn volt, ott megállt: gondolkozott;
azután visszafordult, megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót odafenn?
Télen, mint nyáron, volt rajta egy nyolczgallérú köpönyeg; egy sótartó
alakú kalap a fején, azt a lekonyított két füle tartotta; a kezében egy
nádpálczát viselt, a mire sohasem támaszkodott: mindig ütögetésre mérte
azt a levegőben. A száját folyvást úgy összefogta, hogy orra és az álla
majd összeért, és soha semmi köszöntésre nem szólt mást, mint morgott.
Ő volt a kecskeméti censor.
Nevezetes hivatal!
Még a báli meghivók is az ő kezén mentek keresztül. Egyszer a jogászbáli
meghivókra azt nyomattuk, hogy «télhó» 12-ike. Sembera Kalazánczius
kikergetett vele bennünket: micsoda az a «télhó»? odavittük neki aztán a
Pesten megjelent naptárt s mutattuk benne, hogy ime, télhó annyi mint
januárius. Ej mit! rivallt fel a hatalmas úr: «télhó, félhó, hoc ego non
intelligo, nunquam admittam!»
No hát – ehhez kellett elvinni Petőfi verseit, hogy censurázza meg!
– Tudja ön, mit? szólt Ács Károly; előbb tegyünk a censorral egy próbát.
Van nekem egy latin ódám, a mi Szilády bácsinak annyira megtetszett,
hogy ki akarja nyomatni ingyen. Előbb elviszem a censorhoz ezt; a mikor
ez által jó kedélyre hangoltam (igen szereti, ha valaki latin verseket
ír), akkor majd előálljunk neki az ön költeményeivel.
No iszen szépen jó kedélyre hangolta Ács Károly a censort azzal a latin
verssel. Majd megette érte. – Igaz, hogy hazafias költemény volt; de
Sembera Kalazánczius abban egyenes felhivást látott a forradalomra; s
megszidta a szerzőt latinul irgalmatlanul.
Ez aztán jött nagy búsan elmondani a balesetet Petőfinek s mutatja neki
az ódáját, a miből a censor revolutiót olvasott ki. «Akkor az enyémben
az apocalypsist fogja találni.»
«Keressünk ki hát valami olyant a verseim közül, a melyikbe még a
censornak is lehetetlen beleakadni», szólt Petőfi szomorú lemondással.
Lehetetlen? Egy censorra nézve nincs lehetetlenség.
A «Disznótorban» czíműre esett a választás. Már annál csak nincs
ártatlanabb vers a világon.
Petőfinek nagy biztatás kellett, hogy elmenjen a censorhoz. Arra is csak
úgy vállalkozott, hogyha Ács Károly is velemegy; mikor aztán a censor
lakáig elmentek, akkor azt mondta Ácsnak, hogy csak menjen fel ő maga;
majd ő addig ide lenn fogja várni. Hideg szél fújt, Ács Károly ráadta
addig a köpenyegét, hogy azalatt meg ne fagyjon ide kinn.
Neki úgyis elég meleg volt a censornál!
Sembera Kalazánczius rá hagyta magát venni, hogy elolvassa a verset
rögtön; mivel Ács Károly nagyon szépen könyörgött diákul, hogy sietős a
dolog! Elolvasta azt s nagyokat buffogott közbe. Teletömte az orrát
tubákkal, újra meg újra elolvasta s újra és újra morgott. Végre neki
röffent Ács Károlynak:
«Hát ez quid hoc megint? Hát hogy meri az úr én tőlem azt kivánni, hogy
én ilyen obscurus (!) dolgot admittáljak! Audiat tamen. «Gömböcz lesz
fölöttünk a nagy ég: És mi e gömböczben töltelék!» – Tamen hoc est
sacrilegium! Az ég nem disznóhurka! És én nem leszek disznóhurkában
töltelék! – Non admittitur.
Kikergette a verssel együtt.
Még aztán megkisértettük magát a jó Szilády bácsit ráküldeni a censorra,
hogy beszéljen a lelkére; mondja el neki, minő nyomorban él az a szegény
költő, a kit egyetlen reményétől foszt meg keményszívűségével. Az sem
használt. Sembera Kalazánczius kérlelhetlen maradt.
Mit tehettünk végre is? Voltunk jó pajtások elegen. Neki ültünk; leírtuk
Petőfi betiltott költeményeit sok példányban, úgy osztattak ki azok a
közönség között.
Ilyen világ volt a régi jó időkben.