Y-nak volt felesége, szép, fiatal és szellemdús, X. pedig garçon volt.
Y. igen jól tudott pikétezni, a felesége még jobban, de X.
legeslegjobban. Ezt játszottak együtt mindennap.
A pikét tulajdonképen két ember számára való játék, de játszhatják azt
hárman is. A ki veszt, az pihen.
Ha ők hárman játszottak együtt, akkor az asszony rendesen megnyerte a
játszmát a férj ellenében, mert jobban játszott; a házibarát ellenében
megint megnyerte, mert az készakarva engedett neki. Ilyenformán az
asszony mindig benne volt a játékban, míg a két férfi soha sem jutott
hozzá, hogy egymás ellen játszszék.
Szép játék az a pikét nagyon.
Hanem egyszer mégis támadt X-nek valami etymologiai scrupulusa.
Etymologiainak nevezhető, mert abból támadt, hogy Y. kutatni kezdé,
miért hivják a hármas pikétben azt, a ki pihen, «királynak».
Azért, mert meg van koronázva!
De már így nem szép játék a pikét.
A míg Y. ezen a sajátszerű nyelvészeti talányon törte a fejét, hogy
miért «király» az a pikétben, a ki csak nézi? azalatt X. elnyerte tőle a
birodalmat, neki megmaradt a korona.
A szép asszony megszökött a házibaráttal.
Ennek válóper lett a folytatása s új házasság a vége. Y. elvált a
nejétől s X. összekelt a szellemdús szép asszonynyal, s rá nézve ezzel
vége volt a vígjátéknak.
Hanem Y. nem tudott megnyugodni a sors végzésében: neki nem volt elég
«egy sütetből egy lepény».
Hozzá volt már nagyon szokva, hogy legyen valakije, a kivel
délutánonkint elkártyázgassék; de föltette magában, hogy mostanság olyan
asszonyt keres, a ki maga legyen a királyné, ő nem lesz király többet.
Megtalálta. Egy derék, kapitális özvegy asszonyt a legjobb korban.
Hatalmas, kaczkiás menyecske volt. Lovagolt, lőtt, mint egy amazon, a
baltát úgy bele tudta vágni a fába, mint akármelyik kanász; a pipa is
jól illett a szájába, hát még a sallangós «teremtették?» pif-pof
jobbra-balra olyan könnyen állt nála, mint az «adjon Isten!» s ha
megharagították, furkós bottal úgy kitakarította az udvart, hogy csak
úgy ugrált ki a paraszt a kerítésen.
Ezt vette el második feleségül Y.
Az igaz, hogy ezt nem csábította el tőle senki. Rettegett attól minden
férfi. Az ám; de ő maga legjobban.
Azonban ez nem tudott pikétezni; nem tudott más kártyást, mint épen csak
«orronverősdit».
Az orronverősdi is igen szép játék.
A kinek kezében rekedt a kártya, attól azt kérdi a győztes: melyik
felében a játszmának van a «vörös disznó»?
Ha az a felelet, hogy az «alsó»-ban, akkor alulról kezdik a kártyákat
kihuzogatni s egyenkint a vesztes orrához ütögetni, mindaddig, míg a
vörös disznó elő nem kerül. Néha a vörös disznó az ellenkező oldalon a
legutolsó, olyankor mind a harminczkét lapot az orrához verik.
Mindez természetesen szép gyöngéden történik; a kiméletes kéz csak
finomul végighúzza ellenfe orrán a kártyát, csak mutatja a «verést»,
csak tréfásan odapeczczent vele, legyint, de nem üt; kaczagva büntet.
Az új menyecske eleinte csak legyintett az egyes lappal, később aztán az
egész játék-kártyával legyintett, utoljára legyintett minden kártya
nélkül.
S így már nem szép játék az «orronverősdi».
… Egy nyári idényben véletlenül összekerült a szliácsi fürdőben X. és Y.
Mind a ketten feleségeikkel együtt.
Y. még most is olyan szemeket vetett X-re, mint a vasvilla.
– Én nem tudom, panaszkodék X., ez az Y. úgy néz rám, mintha agarat
loptam volna tőle.
Egy olyan kis fürdőn pedig nagyon szűk térre van a társaság
összeszorítva s hamar kényelmetlenné válik, ha lát az ember valakit, a
ki félrefordítja a fejét, mikor találkozik vele. X. nem állhatta tovább
azt a kényelmetlen feszültséget. Egyenesen rajtahajtott Y-ra.
– Ugyan, bajtárs, ne tarts már tovább haragot! Látod, jó vége lett a
dolognak. A mi elmult, jól ütött ki. Én gavallérmódjára helyrehoztam, a
mit vétettem; te is vigasztalást találtál. Békülj már ki velem. Nyujtsd
a kezedet.
De Y. csak a háta mögé dugta még mindig a kezét.
Pedig X. bajtárs olyan szívélyesen kérte bocsánatát.
– Jól van, mondá végre Y. Egy föltétel alatt kész vagyok neked
megbocsátani. – Szöktesd el tőlem ezt a másikat is.