Elbeszélés.
Herczeg X. úr volt a legelső úr Ausztriában, gróf Y. a legelső lovas
Magyarországon, s «Argo» volt a legelső gőzhajó mind a két monarchiában.
Három ilyen legelső nagyságnak a története csakugyan érdekes lehet, ha
összekeveredik.
Minthogy azt most már minden ember tudja, hogy gróf Y. herczeg X-nek a
veje, annálfogva nem kezdem a történetet olyan messze, a hol a szerelmi
cselszövény kezdődik. Ez már régen volt. Kezdjük mindjárt a gőzhajónál.
Vannak, a kik azt állítják, hogy ez a gőzhajó az Y. gróf és X. herczegnő
közötti házasság eredménye lett volna (ne tessék szó szerint venni a
dolgot; akkora herczegasszonyok még Ausztriában sincsenek; úgy értik,
hogy nászajándokul alakította a herczeg a Dunagőzhajó-társulat
szabadalmát s abból ötszáz részvényt adott gömböstüpénzül a leányának).
De ez nem igaz. Megfordítva áll a tény: a gőzhajó szerezte az Y. gróf és
X. herczegnő közötti házasságot, a mi ismét csodálatos foglalkozás egy
gőzhajótól.
A herczegnek volt egy leánya, a «szép Charlotte»-nak hitta a bécsi
közvélemény, aztán meg egy huga, a kit úgy hittak, hogy a «disznófejü
herczegasszony».
Ez bizony nem udvarias kifejezés, hanem a nép szava Isten szava, s már
ezen mi a legjobb akarat mellett sem változtathatunk.
A deli lovag gróf Y. tetszett a herczeg leányának is, meg a hugának is.
Hála keresztyén egyházi törvényeinknek, azonban csak az egyiket vehette
el.
Gróf Y. a szép Charlotteot vélte ennek az egyiknek, herczeg X. pedig a
nővérét szánta inkább neki, s csodálkozott rajta nagyon, hogy ez a
grófnak nem mindegy.
Ebből aztán egy kis harag lett, gróf Y. félig kosarat kapott, másik
félig meg ő mondott fel a barátsággal s aztán másfelé lovagolt.
Csak azon az ünnepélyen találkoztak ismét össze, a midőn a legelső dunai
gőzhajó legelső próbaútját tette Pestről Váczra, összekötve a hajó
födelén tartott díszlakomával és kereszteléssel.
A díszlakomából és a vele járó fölöttébb érdekes szertartásokból mi nem
kapunk semmit, mert mi az alatt mozsárdurrogás és pezsgődugasz-durrogás
nélkül lovaglunk a pesti parton gróf Y. nyomában, ki herczeg X.-el «egy
font» újdonatúj ötforintos bankjegyben fogadott, hogy ő lóháton hamarább
megteszi ezt az útat Váczig, mint a herczeg gőzhajón.
A herczeg praktikus ember volt; nem egyszer utazott már gőzhajón
Londonba a Themzén, tudta, hogy hány percz alatt fut meg egy ilyen
lapátkerekü szörnyeteg egy angol mértföldet, azt is ki tudta számítani,
hogy a leggyorsabb futó angol paripának ugyanannyi tér lenyargalására
mennyi idő szükséges, s a kettőt összevetve bizonyosra fogadott.
Az elindulás gőzösön és lóháton egyszerre történt, az Argo, repülő
zászlókkal kötélzetén, pipázott végig büszkén a széles folyón a bámuló
közönség vivátkiáltásai mellett, míg gróf Y. a dunai töltésen vágtatott
a Wurm-udvartól fölfelé annak a rengeteg homokbuczkának és pocsétának,
mely a mostani feldunasor palotái, az akademia fellegvára s a füstokádó
gyárak helyén terült. Keresztül nyargalt tizenhárom káposztáskerten, a
hol mind meghajigálták karalábéval a dühös kertésznők, átugratott három
palánkon meg egy bezárt kapun, agyonlőtt egy utána szabadult komondort;
belébukfenczezett egy kavicsbányába, ott elvesztette a félsarkantyuját;
belelocscsant a Rákos patakjába, hogy fülig sáros lett tőle; egy szegény
parasztot örökre nyavalyássá tett ijedtségében, a mint átugratott a
szekerén s a kalapját kivágta a fejéből, Dunakeszin épen vásár volt,
mikor végigvágtatott a piaczon, ludfalkán, disznónyájon át, zöldséges
kofákon, fazekasok földszinti kirakatain keresztül, áldva, szidva,
üldözve, megdobálva, megugatva.
Egy pandur utána is lőtt, szerencsére nem volt a puskájában golyó. És
mindezek után épen hat első és tizenhat másodperczczel előbb érkezett
meg a váczi kikötő dobogójára, mint Argo, a gőzös.
A herczeg persze dühös volt a kapitányra, hanem az felvilágosítá aztán a
tévedéséről. A Themzén járó gőzösök éles feneküek, az Argo feneke lapos,
azok felső légnyomással dolgoznak, emez alsóval, és aztán a Themzének
dagálya van, mint a tengernek, akkor könnyen halad rajta a hajó, de az
Argonak Pestről Váczra víz ellenében kell haladnia, a mi nagy különbség.
Mind ennek pedig az a vége, hogy a herczegre nézve az egy font
bankjegyet úgy hijják francziául, hogy «perdu».
Gróf Y. aztán ezt az ajánlatot tette a herczegnek:
– Újítsuk meg a fogadást. Már most én arra fogadok, hogy én ugyanazon a
lovamon ülve, a melyen idejöttem, a víz mentében haladó gőzöst is
megelőzöm s hamarább ott leszek a pesti kikötő hídján, mint a gőzös
kiköt.
Már ennek a fogadásnak lehetett állni elébe. Ez már vesztett fogadás.
– Tíz font bankót egy ellenében, hogy nem lesz ön ott hamarább!
– Ne fogadjunk többé papirosba.
– No hát aranyba.
– Még annál is drágább kincsbe. Ha megnyerem a fogadást, akkor ön azt
adja nekem nőül, a kit én öntől kérni fogok.
– Jó. És ha elveszíti ön a fogadást, akkor ön azt veszi nőül, a kit én
adni fogok.
– Áll!
Kezet adtak egymásnak, az alku kötve.
Következett a parton emelt sátorban még egy bankett, még egy tuczat
toaszt, aztán megint durrogtak a mozsarak, a gőzösön csengettek, a
vendég urak és hölgyek visszamentek a váczi partról a gőzösre.
Gróf Y. pedig felült ismét a lovára s aztán ő is szintén belovagolt a
gőzösre.
– Hát ez mi lesz? kérdé bámulva a herczeg.
A lovag hideg vérrel felelt:
– Hát hiszen, nem fogadtam én arra, hogy lóval nyargalva leszek hamarább
Pesten, mint a gőzös; hanem csak lovon ülve.
Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak
találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt.
Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját; mikor már mindenki jól
kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak.
– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt «holt verseny»-nek
nevezik, s nincs «megnyert díj». De én azt hiszem, hogy akármit csinál
ön, az Argo mégis «fél lófejjel» okvetlenül hamarább ér a czélhoz, mint
ön.
Ekkor aztán megint az ő részén voltak a nevetők.
Gróf Y. nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledezni,
mint a kik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele.
Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen, a nyeregben ülve.
Kezdett szomorú alak lenni.
Mikor az Argo a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá, s
megveregetve paripája karcsú nyakát, azt sugá neki:
– Öné már a disznófejű herczegasszony.
– Nem az, kedves ipam uram! kiálta gróf Y. s azzal sarkantyúba kapva a
lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.
Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre. «Meg kell
állítani a hajót!» sikoltozának a hölgyek.
– Csak hadd haladjon. Mondá a herczeg.
Nem kell a lovagot félteni. Ott uszik ő már a lovával a Duna közepén,
még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt; a
hajóról a vízbe.
Hanem hát a bravour mellett is nincsen rajta segítve. A míg ő a partra
kivergődik, a míg tovább nyargal, az alatt a gőzös rég a kikötő hidjához
ért már, s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve.
Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon
innen kikaptat a szárazra, már akkor az Argo régen a deszkakereskedők
tutajain innen járt, a kikötő hidjához közel s még a lovagnak másfél
ezer lépés volt odáig.
Hanem ekkor még egy külömbséget kellett X. herczegnek megismerni a
themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön,
egyenesen odaáll a kikötő hidja mellé; de a dunai gőzös, mikor a
vízmentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hidja mellé,
mert akkor repülő hid lesz abból, hanem elébb lekanyarodik a rácz
templom elé, onnan felkerekedik a redout felé s tipeg-topog fel nagy
bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hidjáig, agybafőbe dobálva
kötélre kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.
Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket
sem akarta érteni; s az összegyült néptömeg vivát-rivallása egy
perczczel hamarább üdvözlé a lovon érkező Y. grófot, mint az Argot. A
lovag egy lóhosszával megelőzte versenytársát.
E handicap díja lett a «szép Charlotte» keze. Meg is érdemelte a gróf.
… Nem tudom, hányan csinálnánk ezt utána.