Egy az üldözésben részt vett katonatiszt elbeszélése nyomán.
Nagy híre volt már a vakmerő rabló kalandornak, ki a dunántúli megyék
birtokosságát és utazóit kénye-kedve szerint adóztatá meg. Három
vármegye összesített fegyveres ereje nem volt képes őt és czinkostársait
kifogni a Bakonyból; elvégre is kénytelenek voltak a megyék a katonai
parancsnoksághoz folyamodni, s rendes katonaságot állítani a rablók
ellen.
Egy egész ezred gyalogság és egy zászlóalj dzsidás adatott a polgári
hatóság rendelkezésére; ezekhez csatlakozott még a három szomszéd
vármegye, Tolna, Somogy, Veszprém összes rendelkezés alatt levő
pandursága, s fölöslegül valamennyi közbeeső falu vasvillás népsége.
A katonák fejenkint hatvan kemény töltényt kaptak. Rendes csataterv lett
kidolgozva, hogyan induljanak meg a körülkerítő csapatok, hogyan hajtsák
bele a lappangó rablóbandát a lesben maradt lövészek kelepczéjébe. A
terv minden megyei tisztviselővel, minden csapatparancsnokkal
közöltetett és aztán pontosan végre is hajtatott.
A remek terv sikere egy roppant nagy kudarcz lett. Egy heti hajszolás
után, mi közben hol egyik, hol másik rejtekükből ugratták ki a rablókat,
azoknak sikerült kimenekülni az üldözők által körülfogott térből. Nagyon
jó kémeik voltak, kik őket gyorsan értesíték a katonaság közeledtéről;
aztán meg ők ismerték jobban ezt a rengeteget, mely nekik veszedelmes
otthonuk volt; berkek, vízmosások rejteket és egérutat szolgáltattak
nekik; hegyi patakok medre eltakarta menekülésük nyomát, mikor már azt
hitték, hogy most már fogják őket, akkor egyszerre nem voltak sehol.
Pedig nem bujdostak álruhában, nem rejtették magukat ismerhetlenné tevő
gunyába; teljes zsiványi ornátusban jártak, széles szegélyü somogyi
szűrben, az is ki volt varrva czifrára, s gatyájuk aranyrojtos volt.
Két-két duplapuska volt mindeniknél és öveikben pisztolyok, szürük ujja
tele töltényekkel.
Az üldöző csapatok aztán, mikor összejöttek, egymás szeme közé néztek,
nagyot káromkodtak, hogy ennyi fáradság után megfogták a nagy semmit.
A rablók elmenekültek közülök; ezen már túlestek. A három vármegye
megnyugodott benne, hogy kiszorította őket a negyedik vármegyébe,
mármost bajlódjék az velük; a katonai parancsnokság pedig beszedeté
csapatjaitól a kiosztott töltényeket, nehogy elpocsékolják, vagy valami
kárt tegyenek velük, s azokat szépen vissza is tették s bezárták
Kaposvárott a Zeughausba. A kifáradt katonaság pedig visszarendeltetett
rendes állomáshelyére.
Lápafő egy népes falu Tolnamegye legdélibb határán, itt állapodott meg
az üldöző dzsidások egy százada.
A vendéglőben épen estebédhez készült a század tisztikara, névszerint
Kesselstadt gróf százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és
Miltitz báró alhadnagyok, a midőn a falu kovácsa beront a terembe s
elkiáltja magát: «uraim, itt vannak a rablók!»
Hol? – «A közeli erdőben».
Ez a falu kovácsa magyar volt, legénykorában a dragonyosoknál szolgált s
őrmesterségig felvitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.
A tisztek e szóra rögtön felugráltak s felkötötték a kardjaikat. A
századparancsnok riadót fuvatott.
A riadó-szóra minden lovas katonának rögtön ugrani kell a lovára;
némelyik a nagy sietségben csak a szőrére kap fel a lóra s a nyerget a
saját hátán hozza, vagy lóháton öltözik fel. Első dolog, hogy ő a lován,
a fegyvere a kezében s együtt az utczán legyenek.
Ötven emberből állt a század, mely a trombita riadó szavára perczek
mulva az utczán termett.
Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a kaposvári
fegyvertár vasládáiba. Csak üres pisztolyaik voltak, aztán meg a szúró,
vágó fegyvereik. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy
töltött pisztoly volt a falu kovácsának birtokában, azt is felültették
egy vezeték lóra, hogy mutassa a csapatnak az útat s vezesse azt a
rablók tanyája felé.
A legegyenesebb út volt az erdők felé a szőlőkön keresztül. Azt ugyan
útnak nevezni sem a nyelvtan, sem a mezei rendőrség nem engedi, de hát
kérdezték is ők azt! Vágtattak keresztül a szőlőkön. Átkozott nyargalás
volt! Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy lemaradt a lováról a
sövénybozótban; mire a szőlő tulsó oldalát elérte a lovas csapat, már
csak harminczhét embere volt együtt.
Szép őszi alkonyat volt. Az esti köd már kezdett leszállni a völgyekbe,
a lemenő nap keresztül sütött a magas szálfák sudarai között, szemközt
az előrobogó lovasoknak.
Az erdő mélyéből felhatoló füst, mely a lombokon átszürődött, elárulá a
rablók tanyáját. Ott sütkéreznek most.
Rajta.
Azonban a rablóknak ezúttal nem kellett semmi kém, hogy veszedelmükről
tudosítsa őket; rejtekükben ők is meghallák a faluból felhangzó
trombitaszót.
Volt közöttük egy szökött katona. Vargának hitták, granátos volt sok
ideig Bécs városában, onnan szökött meg. Ez mondá társainak, hogy az a
trombitaszó a faluban annyit jelent, hogy «fegyverre legények!»
Mire a lovasok az erdő mélyébe hatoltak, már csak az elhamvadt őrtüzet
találták ott, az eldobált fanyársakkal, miken a rablók szalonnájukat
sütötték. Azok is vacsorálni akartak.
Ismét megmenekültek hát!
A százados azonban feltette magában, hogy ha már azok nem hagyták őket,
ő sem engedi azokat megvacsorálni: utánuk!
A lovasság neki indult az erdőnek, a rablókat vadászni.
Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már
haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken
piroslottak már az őszi termés fanyar bogyói.
A lovasok vaktában csörtettek előre.
Egyszerre meghorkantak a legelől ügető paripák. Azok leghamarább
megérezték a veszélyt. A rablók közel voltak.
Csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a gavallér-betyár, Varga Péter a
szökött granátos, és Sobri Jóska, a vezér.
Ezek is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva
volt előttük, hogy üldözőik egész tábora letett már a hadjáratról,
töltényeiket is aludni küldték, s a ki most nyomdokában jön, az csak egy
merész lovagcsapat, lőfegyverek nélkül.
Szemközt fordultak rájuk.
Mind a hárman külön, kiki magára állást foglalt s úgy várta be
ellenfeleit. Jó lövők voltak mind.
Varga Péter volt az első, a kire rábukkantak a dzsidások.
A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbujva. Mikor ellenfelei
közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett: puskáját
arczához kapta, czélozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról.
Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik
lövése is talált. S akkor még olyan vakmerő volt, ismét visszalépett a
tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett.
De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz hadnagy oda rohant hozzá s
kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész
álláig sebzette végig, de nem hasította keresztül. Kemény koponya volt
az. Ez arra a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy
lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.
Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve,
legázolta a volt granátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába,
azalatt lovának patkói a fejére tapostak.
Azt hitték, hogy meghalt.
Ez pedig a következő pillanatban újra felocsudva, szüre ujjából egy
pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve a legázoló lovasra, azt
megsebesíté.
S ekkor elkezdett futni. Utólérték, leverték dzsidanyéllel és erős
küzdelem után megkötözték.
Ez alatt egy másik lovascsapat Pap Andort vette üldözőbe.
Ez a ravasz rabló nem várta ellenfeleit helyébe, hanem csalogatta őket
maga után. Nem is harczolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, a
hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem üldözi őt többé. Futásközben
újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött. Elvégre egy mély
vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken
s felkapaszkodott a tulsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton
maradt századosnak, kalapjával köszöntve felé:
«Köszönöm a mulatságot, kapitány uram! Holnap megint szívesen látom.»
Kesselstadt gróf angol paripája három golyót hozott el magával emlékül
az üldözésből, miket hónapok mulva szedtek ki a bőre alól innen-onnan.
Pap Andor eltünt az esthomályban a sürü bozót között.
Egyedül maradt Sobri Jóska.
Őt egy nagy terebély bükkfa oldalához támaszkodva találták.
Fegyvereit kilövöldözte míg idáig menekült, csak egy pisztolya volt még
önvédelmére.
Három oldalról rohantak reá. Szemközt Schirnding főhadnagy, jobbról a
kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a három közül a főhadnagyot vette
czélba.
Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, a ki a fecskét lelövi röptében
golyóval.
A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s rásütötte Sobrira a
pisztolyát. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése a támadó csapatnak.
A rabló szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a
hetykén odatüzött darutollat. Folyvást czélzott a főhadnagyra.
Ekkor egy döfés érte. A lovas közvitéz dzsidáját oldalába furta.
A rabló megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy perczig tétovázni
látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját álla alá
szegezte a pisztolyt s következő perczben keresztüllőtt agygyal feküdt
üldözői lábainál.
Ez volt a vége a szomoru nevezetességre jutott rablóvezérnek.
Fejét a győztes tiszt elvitte magával s koponyáját a drezdai ritkaságok
muzeumának ajándékozta, most ott van; nem szándékunk azt
visszakövetelni.