Ez a nő Szelim Eutimy felesége volt, Algir szultánjáé a XVI-ik század
elején. A mór népénekesek balladáiban még most is él alakja. E népdalok
örökíték meg a hajdani uralkodó faj, a mezabiták történeti alakjait s a
mór hősöket, Spanyolország száműzötteit; s az élő hangokat maig is
visszhangozzák még a Massif bérczei; azokat nem égethette el sem a török
hitrajongás, sem a szent inquisitió.
Pedig azokat az énekeseket, a kik a felejthetetlen nő karcsú termetét a
Biledulgeridi pálmához, homlokát a Bra-Zaria napsütötte szikláihoz,
szemeit a metidsai tengerszemekhez és orczáit a disebeli rózsaerdőhöz
hasonlították, először a spanyolok, azután a törökök, utoljára mind a
ketten pusztították tűzzel, vassal; hanem azért a Massif bérczei még
máig is visszhangozzák dalaikat.
Szelim Eutimy emir idejében boldog ország volt a kis Algir. Két
milliónyi népének uralkodó nemzetét képezte a mezabita faj, a rómaiak
idejében ismeretes művelt, szorgalmas vállalkozó nép, mely bejárta
kereskedő hajóival és tevéivel a tengereket és pusztákat, távollevő
világrészek terményeit csereberélve; otthon pedig gazdag földét
beültette a más országokból összehordott haszonhajtó növényekkel; ők
találták fel, hogy az olajfát nemesíteni kell, akkor szebb és kövérebb
gyümölcsöt hoz. Szöveteik a széles világon keresettek voltak, s méneseik
képezték a törzsét annak az arab fajnak, melyet «berber» név alatt
ismernek. A szellővel versenytfutó, karcsú, vékony lábú, fehér szőrű,
piros sörényű paripák eredeti törzse még most is az ő sheikjeik kincsét
képezi. A legjobb kardokat ők kovácsolták, mikhez a Medeah vasbányái
adták a ruganyos aczélt, s aranyat kevertek az aczél közé: volt elég
Ud-Allelah bányáiban.
S ha valaki meg akarta tőlük tudni, hogy jól ülik-e azt a lovat, s jól
forgatják-e azt az aczélt? annak is meg tudtak felelni. Volt egy erős
váruk Tlemzenben, már akkor rézágyúkkal ellátva, s hadihajóik az algiri
sziget öblében, kereskedelmük védelmére; s aztán voltak mindig bölcs
emirjeik, sheikjeik, kik paripát, kardot, ágyút sohasem igyekeztek
náluknál erősebb ellenfélen kipróbálni, hanem beérték azzal a
dicsőséggel, ha a magukkal egyenlőket legyőzhették. Meghódították Orant,
Budsiát és Tereszt. Megvédték határaikat a rabló kabyloktól.
Szelim Eutimy emirsége alatt történt, hogy Spanyolország királya:
Katholikus Ferdinánd a mórokat és zsidókat kiűzte fegyverrel és
máglyával országából. Azok átmenekültek Afrikába.
Az elűzött mór sohasem tudta elfelejteni a gyönyörű palotákat, mikkel
atyái beépítették Spanyolország városait, ahol a tudománynak első
terjesztői ők voltak. Az Algirban megtelepült szaraczén menekvők a
boszú, dicsvágy, a nagyság véres álmait hozták át magukkal s eddig nem
ismert szenvedélyeket költöttek fel a mezabita nép lelkületében.
Kik a nyilt csatamezőn összetörtek, most darabokra zúzva folytatták
ellenségükkel a harczot, kalózhajókat szereltek fel s a spanyol
kereskedő hajókon töltötték boszújokat, s meglepték éjszakai
támadásaikkal a spanyol tengerparti városokat.
Egyszer aztán Katholikus Ferdinánd megsokalta a boszantást, átkelt
Áfrikába hadaival, elfoglalta Oránt és Budsiát, s az algiri kikötőn
uralgó szigeten várat építtetett, azt megrakta spanyol őrsereggel, onnan
aztán vigyáztatott a mórok vállalataira.
Szelim Eutimy szelid lelkületű uralkodó volt, megvásárolta a békét. Nem
is drágán adták. Egy arab mén évenkint a spanyol király számára volt a
hódolati sarcz.
Egy arab mén: nem is olyan nagy kincs az; kivált a kinek palotaszerű
istállóiban kétszáz ilyen paripa eszi fekete márvány-jászolból a hántott
árpát.
De még is nagy kincs az!
Az arabnak a paripája nem szolga állat, jó barátja, családjának tagja
az. Ha utazik: egy marok árpa a lóé, a másik az övé, előbb kap a mén. Az
ötven évig elél, s még akkor is fiatal: nincs közte rokkant, leütni
való. A gazdájának olyan híve, mint egy jó feleség; nem kell neki
biztatás, reggeltől másik reggelig elfut pihenés, itatás nélkül; ha
csatába viszik, nyerítve rohan az ellenségre s felágaskodik, ha gazdája
összecsap ellenfelével. Őrt áll fölötte, ha éjjel a pusztában alszik s
felkölti, ha veszély közelít. A halálra sebesültet hazaviszi a csatából
duárjába. A tolvajra, a ki egy berber lovat ellop, fejvétel vár; a
tulajdonosra, ki egyet elád, vagy elajándékoz idegen nemzetbelinek,
karóba huzatás. Ajándékba adni a Metidsa földének e kincsét, csupán az
emirnek szabad s csupán igazhivő szultánok számára.
De hadisarczul adni azt egy hitetlen ellenség királyának!
Kivánt volna magának vékával aranyat, hajóteher számra drága szöveteket,
a Tenesz előfok smaragd bányáinak minden évi termékét, a szűzek hosszú
selyem hajzatát, vagy magukat a szűzeket, nem volna a sarcz oly nehéz,
oly megalázó, mint az évenkénti egy mén a berber ivadékból.
De rá kellett állni. Sziget várfalairól azt mondták az ágyúk.
A Spanyolországból száműzött mórok közt volt Al-Hágen családja. Maga a
családfő, a kordovai kalifa négy fiával együtt, a csatatéren esett el;
csak a csecsszopó fia maradt meg anyjával együtt s annak a menye
Zafireh.
Szelim Eutimy beleszeretett a mór fejedelmi leányba s nőül vette azt.
És azontúl Zafireh uralkodott ő fölötte és az országa fölött.
Azon időben egy hirhedett hős nevét tanulták Európában megismerni. A
keresztyén templomokban imádságba volt foglalva e név, mint a döghalál.
Az anyák e névvel rémítették alvásra siró gyermekeiket; a tengerre kelő
hajóst kedvese nem a hajótöréstől óvta amuletjával, hanem ettől a
névtől.
A valódi nevét e rémmesebeli hősnek nem is ismerték itt; sem születése
helyét. Egyik monda szerint Lesbos szigete, másik szerint Sicilia
szülte. Apja keresztyén volt, fazekas mester, később renegát lett, az
egyik fiának «Aruch» nevet adott, mit a mórok «Horuk»-ra változtattak; e
mellé azután a véres történet egy hangzatosabb nevet toldott:
«Barbarossa». Olaszul: «rőtszakáll». Félmellét takaró göndör veres
szakálláról nevezték így el.
Jó testvér lehetett. Dsereddin öcscsével hiven megosztá hirét,
zsákmányát, még nevét is: azt is Barbarossa melléknév alatt emlegeti a
történelem, a mórok «Hairaddin»-nak nevezték.
Tengeri rablók voltak, rémei a földközi tengernek és valamennyi
partvárosnak. Egész hajórajuk volt, ellátva ágyukkal s vakmerőségben,
kegyetlenkedésben felülmulhatatlan vad harczos néppel.
Mikor Horuk Barbarossa egész tengeri hatalommá növekedett, akkor Tunis
szultánja, Mohammed, szolgálatába fogadta a kalandor hőst és hajóhadát s
most már vezéri czíme is volt a kalóznak.
A míg Barbarossa véres babérai nőttek, Szelim Eutimy számára szelidebb
virágai nőttek az örömnek, pálmák, olajfák és rózsák: a gazdagság, béke
és szerelem. Népe boldog volt, kincstárai tele s szép hölgye keblén
mosolygó kis fia.
Mikor az oráni spanyol főparancsnok, Gomarez marquis, évenkint lejött
kiséretével Algirba, Szelim Eutimyval a békét megujítani, s az évi
hódolatjelvényt átvenni, sohasem mulasztá el, hogy a kis fejedelemfi
arczát megcsókolja, s annak fejedelmi anyja előtt kardja keresztjére
tett kézzel esküt tegyen, miszerint gyermekét úgy fogja védeni, mintha
saját testvére volna.
Gomarez igazi mintaképe volt a hajdankori lovagnak, délczeg, kevély,
bátor és nyiltszivű. Ha Zafireh összehasonlítá vele Szelim Eutimyt, a
szelid, mélázó, érzékeny fejedelmet, ezt a selyembe öltözött, édesajkú,
szerelmes férjet ezzel a talpig fényes pánczélba zárt, törhetetlen
büszke alakkal: akkor az összehasonlításnál egy harmadik alak nyerte meg
az elsőbbséget, Horuk a rőtszakáll.
Zafireh gyülölte ezt a Gomarezt, azért, mert olyan délczeg; azért, mert
olyan nemes; azért, mert olyan hűséges; Szelim nem volt neki való
ellenség; Zafireh keresett egy hozzá méltót, a ki más alakban volt
Gomareznek ellentéte, mert szörnyeteg, mert ördög, mert hitszegő:
Barbarossát.
A mint Katholikus Ferdinánd meghalt és Spanyolország az arragoni király
kezének kormányzatát még nem szokta meg, Zafireh büszke unszolásai
rávették Szelim Eutimyt, hogy mondja fel a békét Spanyolországnak s
hivja fel Algir felszabadítására a két Barbarossát.
S a nép örömujongással fogadta a háborúüzenést. A spanyol becsületes
ellenség volt ugyan, de idegen; a török rossz atyafi, de rokon faj; s
hogy milyen könnyű munka egy népet feldühíteni az idegen faj ellen, a
kivel aranybékében élt együtt s nyakára veretni vele a hatalmas rokon
vasjármát, annak a bebizonyítására nem is kellene nagyon messze mennünk.
Horuk Barbarossa kapott a meghiváson s nem sokára nyolczvan vitorla
jelent meg az algiri tenger magasán, melynek láttára a szigeten tanyázó
spanyolok hirtelen rémülve hagyták oda erődeiket, hajóikra szálltak és
egy ágyulövés nélkül elmenekültek. A felmentő hajóhad minden ellenállás
nélkül vitorlázott be a kikötőbe, az árboczok hegyén lengő veres
lobogókkal, miken egy félhold és egy csillag voltak aranynyal hímezve.
Az algiri nép zeneszóval fogadta a felmentő seregeket, s koszorukat
szórt eléjük. Nyolczszáz török martalócz volt a partra szálló csapat, a
sereg magva, azonkivül háromezer arab harczos és kétezer önkénytes a
számüzött mórok közül toborzva. Valamennyinek az élén kétezer lovas
közepett Horuk Barbarossa, fekete spanyol ménen, mellén aranyozott
pánczéllal, fején biborral borított sisakkal, melyen lombos
kócsagtollbokréta rengett; két karja vállig meztelen, de fényes a
duzzadó izomerőtől, mint az aczél; csuklóin széles aranykösöntyük. Arcza
naptól rezesített, csaknem egyszinű szakállával, kifejezésében kemény,
durva, kegyetlen.
Szelim Eutimy palotája küszöbéig jött Barbarossa elé s felvezette őt
kisérő lovagjaival együtt, hálateljesen tudatva vele, hogy nála a vendég
az úr.
Ezt az ajánlatot nagyon is megfogadta Horuk. És nem csak ő, hanem az
egész népe.
Az algiriak nem sokára tapasztalták, hogy mit nyertek azzal, hogy
felcserélték az idegent az atyafival? A büszke spanyolok helyett, kik ha
bejöttek Algierba vásárolni, kemény, jó reálokkal fizettek mindent, s
becsületben tarták az idegen fehércselédeit, nem nyultak a fátyola után,
megkapták az igazhitű jó barátokat, a kiknek a szeme a mit meglátott, a
keze ott nem hagyta, s ha fizettek valamiért, nem volt benne köszönet,
mert ütleg volt a fizetés; a kik elfoglalták a gazda házát, s szolgát
csináltak a gazdájából, megitták a borát, elvitték a lovát s elszerették
a feleségét, elrabolták a leányát.
A nép most már zúgolódott; késő volt már. Benn volt már a házban az
ellenség: ő maga hitta be. Kihez menjenek panaszkodni? Szelim Eutimy
maga sem úr már a palotájában, s Horuk Barbarossa maga sem jobb vendég
mint katonái.
Barbarossa lassanként egészen hatalmába keríté Szelim Eutimy birodalmát.
A vendég lett az úr palotáiban, városaiban, hadai felett; csak egyet nem
birt tőle elfoglalni: Zafireh szivét.
A szultán kénytelen volt a hatalmas rabló kivánatára megtenni azt, a
mire muzulman férj semmi vendége kedvéért rá nem veszi magát, hogy nejét
megmutassa az idegen férfiunak. Zafireh kénytelen volt engedelmeskedni.
Azonban, ha Zafireh nem gátolhatta is azt meg, hogy idegen férfi szemei
arczát érintsék: felfogadhatta magában, hogy az ő szemei nem fognak
annak a tekintetével találkozni. Mikor abba a terembe lépett, hol
Barbarossa sovár kivánsággal várt reá, hölgyei úgy vezették őt elé, mint
egy vakot, behunyt szemmel.
Ő volt az oka, hogy Algir a rabló uralma alatt nyögött: neki kellett
azért megbüntetni magát, hogy őt ide hivta.
– Mi kár, hogy ez a szép asszony vak; mondá Horuk Barbarossa.
– Vak vagyok, hogy téged ne lássalak, s vak leszek, míg te Algirban
lész.
– És én fogadom, hogy visszatér látásod s felfogod szemeidet nyitni, ha
én akarom.
– Az én szemeim csak egy férfi arczát láthatják s az Szelim Eutimy, az
én uram.
– De felfogod azokat nyitni, ha én eléd varázslom Elhadzs Besir zengő
kertjét.
Egy napon aztán jelenték Zafirehnek, hogy Barbarossa elkészítette
számára Elhadzs Besir kertjét.
Elhadzs Besir kertjében fák helyett spanyol lovagok voltak elültetve a
földbe, fejjel lefelé: úgy, hogy még élniök kellett. Nyögésük, sirásuk
felhangzott a föld alul, felfelé álló lábaik még vonaglottak, pánczél,
sarkantyú csörömpölt rajtuk. Zafireh rabnői, kik kézenfogva vezették a
királynét, az elszörnyedés hangjait hallatták körüle.
– Ime ez Elhadzs Besir zengő kertje! hangzék Barbarossa rettentő szava.
– Nem látom azt; mondá Zafireh és nem nyitotta fel szemeit.
– Majd látni fogsz hát, ha eléd hozom Abdallah kivilágítását.
Egy este azzal hivták elé Zafireht belső szobáiból, hogy Abdallah
kivilágításának látványa vár reá.
Abdallah kivilágítása abból állt, hogy kétszáz algiri polgárt, kik a
kalandor uralma ellen fellázadtak, Barbarossa szurkos vászonba
burkoltatott, aztán a piaczon két sorban kikötteté őket s akkor alul
meggyujtá rajtuk a burkolatot. A kétszáz élő fáklya pokoli ordítása
hangzott a királyi palota falairól s viszfénye vérvilágban ragyogott
ablakain.
– Ime ez Abdallah kivilágítása!
– Nem látom azt, felelt Zafireh és szemei hunyva maradtak.
– Majd ki fogod szemeidet nyitni, ha eléd hozom Sátán Ibrahim mennyei
énekkarát.
Egy éjszaka aztán felköltötték Zafireht s azt mondták neki, hogy Horuk
kivánatára jelenjen meg palotája erkélyén.
Onnan a tengerre lehetett látni.
Valami rettenetes karének hallatszott ki a tenger morajából.
Barbarossa három keresztyén zárda szüzeit raboltatá össze s azokat egy
gályára téve a kikötőbe viteté. Ott a gálya fenekét kifuratá s a mint
aztán a gálya sülyedni kezdett, a halálra menő martyr szüzek jajszava
volt az, a mi az éjszaka álmait elvevé.
A gálya lassan merült el, hogy a halálkín sokáig tartson. Egy végső
iszonyú sikoltás száz meg száz nőajkról hangzott utoljára s aztán vége
volt mindennek.
– Ez volt Sátán Ibrahim mennyei énekkara.
– Nem láttam azt. Szólt állhatatosan Zafireh s Barbarossa még nem tudta
meg, hogy kék szemei vannak-e a királynénak, vagy feketék?
– No várj hát, majd hozok eléd egy látványt, a mire bizonnyal fel fogod
nyitni szemeidet: mutatok neked egy királyi temetést.
Egy királyi temetéshez szükséges egy halott.
Király pedig csak egy volt Algirban.
Szelim Eutimy, a szelid, engedékeny uralkodó reggeli mosakodásait végzé
a fürdőházban s nem volt gondja egyébre, mint hogy szakálla ámbrával
legyen behintve, és feje a borotválás után illatos szappannal
bedörzsölve, és izmai olajos kézzel megkenegetve, s azután egész teste
rózsavizzel leöblögetve.
Mikor mind ezzel készen volt, akkor Horuk Barbarossa elhozta számára a
törülközőt, s megfojtotta vele.
A vendég meggyilkolta gazdáját: a segélyül hitt martalócz megölte
szultánját. Ki itélhetett fölötte?
Mikor aztán a király a ravatalon feküdt, akkor oda hivatá Zafireht
Barbarossa. A nő még mindig vak volt előtte.
– Ime, a mint megigértem, hogy egy király temetését fogom neked
megmutatni, meg is tartám. Itt a ravatal előtted, körüle fejedelmi fény
és pompa. Rajta fekszik egy halott király. Ha látni akarod, nyisd fel
szemeidet érte: a holt Szelim Eutimy.
Erre a szóra aztán önfeledten nyitá fel szemeit Zafireh.
Horuk Barbarossa megtudá, hogy a nőnek kék szemei vannak, s még jobban
szerelmes lett belé.
A meggyilkolt szultán temetési ünnepélye egyuttal Horuk Barbarossa
szultánná emelésének ünnepélye is volt. Ugyanazon ágyudörgések hirdeték
földön és tengeren járóknak, hogy Szelim Eutimy átadta Algirt
Barbarossának s nem tartott meg magának mást belőle, mint egy pompás
sirboltot.
De bizonyára még valami egyebet is megtartott magának és azt halála után
sem hagyta el. Ez volt Zafireh szive.
Mindent elfoglalhatott Barbarossa erőhatalommal, árulással; ezt az egyet
nem.
És Zafireh tudta azt jól, hogy az országrabló még e kincs után is
vágyik.
Aztán összehasonlítá ezt a három embert, a ki életének jó vagy rossz
csillaga volt: Szelim Eutimyt, a kedves férjet, Gomarez marquist a
félelmes ellenséget, és Barbarossa Horukot, a gyülölt szövetségest. Az
elsőt szeretnie, a másodikat tisztelnie, a harmadikat gyülölnie kellett.
Egy éjjel lopva kiviteté egyetlen kis fiát a palotából s dajkájára
bizta, hogy a leggyorsabb dromedárra ülve, szökjék el vele Oránba s adja
át fiát Gomareznek, a kit levélben fölkért, hogy védje meg kis
gyermekét, s ha az ő halálának hirét fogja venni, álljon boszút az ő és
férje gyilkosain.
E naptól fogva éjjel-nappal egy tőrt hordott övében elrejtve, s ujján
azt a gyűrűt, a melynek fejében gyorsan ölő méreg volt elrejtve.
Horuk mindennap ostromolta a bájos özvegyet szerelmi ajánlataival.
Mindenféle alakot váltott, csakhogy viszonszerelmét megnyerje. Szelid
lett, hizelkedő, nagylelkünek mutatta magát, kegyelmet osztott, pazar
fénynyel vette körül az imádott hölgyet, s mikor minden fáradsága kárba
veszett, akkor visszatért eredeti alakjához, kegyetlen lett és
erőszakos.
Eddig kért, most parancsolt.
Ámde a legelső csókért, melyet erőszakkal rabolt el, kapott egy
tőrdöfést a hős nőtől, melyhez csak az erő volt kevés, hogy a világhirű
kalózszultán egy nő késétől érje szégyenteljes halálát.
Barbarossa dühös volt a kapott seb miatt; testőrei után ordított, kik
vértől ázottan emelték őt fel a földről. Zafireh asszonyaihoz menekült
háremébe. A zsarnok utána küldé zsoldosait, hogy hurczolják elé. Mire
azok megtalálták Zafireht, a szép hölgy már csak egy szép hulla volt.
Mikor látta, hogy a tőrdöfés nem ölte meg Barbarossát, a méreghez
folyamodott s saját magát gyilkolta meg.
Barbarossa kijátszott szerelme s égő sebe fájdalmában a királyné
valamennyi szolganőit megfojtatá s a tengerbe hányatta.
Ez az asszonyvér tölté meg poharát; ez homályosítá el szerencséjét.
A spanyol helytartó, Gomarez, új haddal közelített Algir ellen, s Horuk
Barbarossa tapasztalá, hogy az a nép, melylyel ő úgy bánt, mint a
legkegyetlenebb ellenség, nem tud úgy harczolni többé, mint eddig, s két
ellenség közül azt gyülöli jobban, a ki falain belül van. Gomarez hirül
adta az algiriaknak, hogy nem hódítani jön városukra, hanem Szelim
Eutimy fiát trónjába visszahelyezni.
Barbarossa nyilt csatatéren veté el a koczkát. Kegyetlen bátorsága itten
kisegíté: áttörte magát a spanyol seregen s hadaival Tlemzán várába
menekült.
Gomarez ekkor körülfogá Tlemzán várát és ostromolni kezdé.
Az ostrom harminczadik napján nem volt egy ép bástyája többé Tlemzán
várának s nem volt egy falat kenyere a várvédő seregnek.
Ekkor Horuk Barbarossa ismét keresztül törte magát a spanyolokon s
menekült testőrcsapatjával a beduin puszta felé.
Gomarez mindenütt nyomában.
Barbarossa lehányta magáról pánczélját, hogy lova gyorsabban futhasson:
Gomarez követte a példáját s ő is ledobta magáról a nehéz mellvértet.
Elhajítá nehéz dárdáját is és öblös paizsát, mely féltestét betakarta s
fejéről a rostélyos sisakot, csak hosszú, kétélű toledói vasát tartá
meg.
Horuk kisérői egyenként maradoztak el, kifáradoztak s elvesztek az
üldöző spanyolok csapásai alatt.
Végre utólérte Gomarez a kalózok fejedelmét. Az nem futott előle többet;
hanem szembeszállt vele.
Gomarez két kézre fogta sulyos kardját s olyat csapott vele ellenfelére,
mint a leütő villám.
Barbarossa kerek paizsával fogta fel a csapást, de a kardvas keresztül
hatolt a paizs lemezén s levágta a szultán karját könyökben.
– Ezt vedd Elhadzs Besir zengő kertjéért!
Horuk megrémülten emelé fel jobbját feje fölé, annyi diadalt aratott
kardjával öklében.
Egy másik csapás a spanyol lovagtól s Horuk jobb karja is a porba
hullott.
– Ezt Sátán Ibrahim mennyei énekkaráért!
A hős kalózvezér, a két világrész réme, az országok rablója most mindkét
karjától megfosztottan ült ott nyergében; rémülten tekinte a
boszuállóra.
Most a harmadik csapás is süvöltött.
– Ezt pedig Zafirehért!
S a rőtszakállú fej leröpült a porba.
A temetést elvégezték a sakálok és hiénák.