Elbeszélés.
Ránk magyarokra nézve örökké rokonszenves nemzet a svéd.
Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe.
Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. Győzelmes zászlói
keresztül-kasul jártak a nagy Oroszországon, XII-ik Károlyuk Nagy Péter
czárral mérkőzött meg sok diadalmas csatában. A távol éjszakról, a sötét
éjsark közeléből mindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére
jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű
szövetségeseink ők voltak; Gusztáv Adolfjuk a vallásszabadságért, a mi
szabadságunkért harczolva esett el. Kopott bőrpánczélját, mit a golyó
átjárt, ott őrzik a bécsi fegyvertárban, mint diadaljelvényt. S
harczoltak ők nemcsak fegyverrel, de szellemmel is. Irodalmuk remekei át
vannak ültetve a világ minden művelt nyelvébe. Szaktudósaikat büszkén
említi fel a tudományos világ. Hajóik lobogóit üdvözlik a világ minden
tengerein. Van hitelük a pénzpiaczon. Művésznőik a két világrészben
hirhedettek. És azután van egy olyan minta-alkotmányuk, mely mellett ők
is megvannak elégedve, meg a hozzájuk kötött szövetséges ország,
Norvégia is. Paradicsom ez az ország!
Nem! Ez az ország kopár sziklahát; asszú fenyérróna; ködlepte ingovány,
homokos tengerpart; a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében
van.
* * *
A rónát, mely Ulexiő és Carlskamm között elterül, nevezik a
Bravallamezőnek. Napi járó föld egyik várostól a másikig és közben egy
falu sincsen. Csinált utjait, gátjait egy-egy nedves őszszel elnyeli az
ingovány s akkor a Bravallaheide épen olyan arczot mutat, minőt Alle
király idejében.
Nagy messzeségben rőt zsombéklepte róna terül, felcsillámlanak a
nádbugás rétlapályból a széles tavak, miket lomha folyamok kötnek
egymással össze. Magányos fenyőfák állnak itt-amott, s roppant
szikladarabok vannak elszórva a mezőn. Mintha óriások temetője volna ez
itt, s a cziprus alakú fenyők és sziklák azoknak a sirjait jelölnék.
A szél szabadon süvölt végig e rónán, akárhonnan hajtja is a felhőt, az
ingoványos róna fehér ködei úgy futnak előle, mintha egymást üldöző
kisértetek volnának.
E róna közepén két tó és két vízgát között van egy emelkedett domb,
emberkéz rakta azt össze embercsontokból. Bizonyítják azt a kövek, a
mikre a Bravallamező története ékirással fel van róva.
«Lichaven»-nak hivják az északi népek az olyan kőemléket, mely három
egymásnak döntött sziklaoszlopból áll. «Hintakő» az olyan hosszú
sziklalap, mely akként van fektetve egy kőczölöpre, hogy a kézérintéstől
hintázni kezd, s «hun-ágy» a neve a lapos négyszögű sziklának, mely négy
más szirtdarabon nyugszik. Mind a három emlék meg van még e halmon, az
ékirás nem kopott le róluk; hanem a nagy köroszlopzatot, a karikákban
felállított két öles sziklaszálakat, mik a dombot nagy messzeségben
körülvették, már nagy részt elnyelte a sülyedező talaj; alig áll még
belőle nehány, félredüledezve, mint egy haldokló óriás, melynek ezer
esztendő kell, a míg lassan lefekszik a földre, másik ezer, a míg
önterhével eltemeti magát.
Ez a domb, ezek a kőemlékek beszélnek a bravallamezei csatáról, melyet
hős asszonyok vívtak hős férfiak ellen.
A skandináv nép még akkor ős oltárainál áldozott; isteneinek léte össze
volt vegyülve hőseinek történetével; dalnokaik a «skald»-ok együtt
énekelték az Isten és a hős viselt dolgait, s a királyok maguk is
kezükbe vették a lantot, s nem szégyenlették a költő czímet.
Hősnek lenni, magát a hazáért feláldozni, a halált megvetni: ez volt
náluk a fegfőbb erény.
Örök harczuk volt az elemekkel, a szomszédokkal, az erdők és tengerek
vadaival s ott száz alakban ismerték meg a halált. És minden halál szép
volt nekik, csak egy nem: öregségben, betegségben, ágyban halni meg. A
ki elnyomorodott, nem türte, hogy ápolják, gyógyítgassák, megölte magát.
Egy királyukat, Ragner Lodbrokot, a britt szigetek rémét, ellenségei
elfogták s egy kigyókkal tölt verembe vetették. A skaldok lángoló
dalokat tudtak énekelni a hős királyról, ki ellenségeit gúnyolta és
kaczagott, mi alatt az undok kigyók halálra marták.
Mikor az ütközetben egy hadvezér elesett, fegyverhordozói önkardjaikat
verték szíveiken keresztül, hogy vele haljanak. Hű fegyvertársak a
csatában öveikre kötött lánczczal csatolták magukat egymáshoz, úgy
harczoltak együtt s ha egyik elesett közülök, a másik társával együtt
temetteté el magát a kifalazott sírba, melyet fejeik fölé hengerített
sziklával zártak le, a kőre írt runák hirdetik az áldozatot, s ha a sírt
felbontják, nem tudni, melyik volt az élve, melyik a halva eltemetett?
olyan mozdulatlanul halt meg amaz.
A kit csatában, párharczban megöltek, annak minden ivadéka kötelezve
volt a megöltért a gyilkoson boszút állani.
Szíveik erősek voltak, mint az aczél, és érzéketlenek, mint a kő. A
legvitézebbek, mikor kétségbeesett csatához kezdtek, letették magukról a
pánczélt, levetettek minden öltözetet, sisak nélkül, paizs nélkül, csak
a karddal és buzogánynyal a kézben rohantak az ellenségre: s a meztelen
harczosok küzdelme vívta ki a legvérengzőbb diadalokat.
És aztán büszkék voltak asszonyaikra. A milyen rossz ellenségek voltak,
olyan jó szeretők. A férfiszó oly erős kötés volt náluk, hogy abban
megnyugodhatott ellenség és jó barát; s az asszony szava, igérete,
fogadása egyértékű volt náluk a férfi adott szavával. Inkább meghalt,
mint hűségét megszegte volna.
A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem
birta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.
Hirhedett hajósok voltak: de rettegettek is. Mert meg volt az a rossz
szokásuk, hogy mikor a saját hazájukban nem termett elég kenyér,
elmentek a szomszédba, a hol sok volt s aztán a mit elhoztak, azért
rögtön fizettek is, csakhogy vassal.
Álle király idejében, ki Göta Rikeben volt «Wilkis» fejedelem, egy évben
olyan rossz termés volt az országban, hogy a mit a föld adott, az épen
csak a nép felének vala elég.
Mai korban ily inség idején pénzt kérnének a fejedelmek kölcsön, s soha
vissza nem fizetnék; a barbar korszakban vért adtak ilyenkor kölcsön, de
azt vissza is fizették egymásnak.
Álle király egyuttal főpapja is Göta Rikének, az áldozáskor azt az
intést vette Odintól, a főistentől, hogy a népnek az a fele, melynek
számára nem termett kenyér, üljön hajóra mind s hozzon magának
Scotiából, ott termett elég.
S az a fele a népségnek, melynek számára nem adott a föld kenyeret: a
férfi nem; mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja
meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.
Ki lett hirdetve a «Wiking-út».
Igy nevezték tengeri hadjárataikat, a miktől fél Európa rettegett.
Hajóiknak, mikkel a tengerre szálltak, nem voltak vitorláik. Emberkéz
hajtotta azokat csupán. A tizenhárom sing hosszúságú evező feszítése
volt a férfierő próbaköve. Százhúsz ember fért egy hajóba, s az kívül
veres rézzel volt borítva. És ezekkel a nyított dereglyékkel, miket
csupán emberizom hajt, bekalandozták ők a Faröe és Britt szigetektől
elkezdve Gibraltarig s a görög Archipelagusig a tengereket, vészben,
viharban, megadóztatták a czeltákat, angol-szászokat, spanyolokat, s
haza hordták tőlük a zsákmányt evezve. Néha a tengerről feleveztek a
nagy folyamokon át a meglepett országok fővárosaiba, s azokon vették ki
idejöttük adóját, s ha azután visszatérett az ellenség elzárta előlük a
folyamtorkolatot, nem jöttek zavarba, kihúzták hajóikat a szárazra,
zsákmányostól együtt a vállaikra vették s úgy kerültek ki velük a
tengerpartra. Ezek voltak a Wiking-utak.
Álle király parancsa az volt, hogy a ki csak férfi az országban és
szakállt visel, mind elmenjen a Wiking-útra, otthon ne maradjon más,
csak az asszony és a gyermek. Száz hajó telt meg a hősökkel. Skóczia
volt hadikalandjuk czélja. Mikor bucsúdaluk elhangzott a tenger
morajában: se ifjú, se vén nem maradt Göta Rikében, kinek neve férfi.
Kormányzásra, igazságszolgáltatásra addig, a míg a férfiak oda vannak,
nem volt semmi szükség.
Megtudta azonban a szomszéd Jütland fejedelme, Herold, hogy a göta-rikei
nép egész serege a Wiking-útra kerekedett fel, s kapott az alkalmon,
hogy most a távollét alatt egy jó szomszédi látogatást vissza adjon
nekik; most nincsenek otthon, csak az asszonyok és leányok. Herold
Engelholmnál partra szállt egy egész sereggel.
Nagy volt a rémület egész Göta Rikében. Az asszonynép futott mind Vixiő
felé, s ezuttal a nők tartották meg a «Thinget», az országgyülést, minők
a mi rákosi országgyüléseink voltak.
Két leánya volt Álle királynak; Maga és Blonda.
Maga az idősebb, Blonda az ifjabb. A «Thing» tőlük várta a jóslatot,
miként a féfiak thinge atyjuktól a királytól.
Maga szólt elébb.
Elmondá az asszonyi országgyülésnek, hogy védelmükre nincsenek honn a
férfiak; a nők egyedül nem állhatnak az ellenséggel szembe; a kézi
fegyverrel sem tudnak bánni, hát még egész ütközetet vezényleni. Itt
nincs másban menekülés, mint a futásban; vegye mindenki hátára a mije
féltő, s aztán fusson minden nép a szomszéd Svea Rikébe, ott keressen
rokonainál oltalmat.
Azután szólalt meg Blonda.
Ifjabb volt nénjénél egy évvel, de annál egy fővel magasabb. Bátor
tekintete; haragra duzzadt ajkai; hős lelke arcza pirjában ég; hosszú
arany haja fedi termetét sarkig, mint egy királyi palást.
«Nem futunk el előlük azért, mert nők vagyunk s azért, mert ők férfiak.
Ha apáink, testvéreink eltávoztak, itt maradtak kardjaik, kelevézeik s a
mi karunkban is van erő, a mi szivünkben is van bátorság. Nem futunk el,
nem hagyjuk prédára házainkat a jütlandinak. Mink is tudunk a kelevézzel
bánni, s a nyil a mi kezünkből is sebet üt. Ha ők nem szégyenlettek,
férfiak, seregestül rohanni asszonyokra: szégyenüljenek meg a sebektől,
miket asszonyoktól kapnak.»
Ez a beszéd tetszett az asszonyi thingnek, ott rögtön kikiáltották
Blondát vezérüknek, s aztán feltüzék kontyaikba büszkén a
vadludtollakat, a férfiak büszke harczi jelvényét s előhozták a harczi
dobokat, trombitákat, fujták, verték a riadót, míg beletanultak s
csattogtatták pajzsaikat a kardokkal és esküt tettek Odinnak férfi
szokás szerint az oltárkőnél, hogy vagy győznek, vagy elhullanak.
Csak egy része a nőknek, a vestra-uäradi asszonyhad futott el Magával
együtt a svea-rikei határon túl, az ott maradt asszonysereg
gúnykiáltásaitól üldözve.
A jütlandi betörő had a könnyű hódítás hitében haladt előre. Hadi rendet
sem kellett tartani: hiszen nem volt férfi a háznál. Falvak, városok
mind üresek voltak, csak be kellett rugni az ajtót.
Mikor aztán Maklundánál a sűrű borókától fedett halmokhoz értek
előcsapatjaik, itt egyszerre váratlanul előrohant a sűrűből egy
lovascsapat.
Blonda volt ott maga amazon társnőivel. Csak kétszáz lovas volt
mindössze; de a jütlandiaknak annyi sem volt; ők csupa gyalogságot
hoztak. Csak nők voltak azok; de a paripa rangot ád a harczban.
A jütlandi gyalogcsapatok azzal kezdék meg a hadjáratot, hogy az első
találkozásnál hátaikat mutatták meg az asszonyoknak s aztán futottak
előttük órahosszat, míg derékseregükig menekülhettek. Ott megfordult az
amazon sereg s büszkén lándzsájára tűzve az elesettek fövegeit,
visszalovagolt Maklunda felé.
Ez jó vezéri volt fogás Blondától. Az első diadal hire új bizalmat
öntött asszonyserege szivébe; míg az ellenség, a rajta ütött szégyentől
dühbe jött s dühétől elvakulva, belerohant a kelepczébe, melyet a női
hadvezér gondolt ki számára.
Blonda oda akarta csalogatni ellenségét a Bravellaheide mocsarai közé,
melyeknek titkait csak azok ismerik, a kik otthon vannak.
A jütlandi seregek kényszerítve lettek teljes hadi rendben nyomulni
előre. Váratlan volt az ellentállás; de mindenütt maguk előtt találták
azt. Asszonysereg állt velük szemközt.
S az asszonynép helyt állt hidegben, zivatarban, ellenség nyilzáporában.
Blonda főhadserege Vexiő előtt várt az ellenségre; ennek a Bravallamezőn
keresztül kellett odáig hatolni.
A Bravallamező egy ingoványos róna, melyet két folyam szel végig, a
járható tér a két folyam között van. Ezt kellett az egyik félnek
megvédelmezni, a másiknak elfoglalni.
A jütlandiak apró ladikokat hoztak magukkal, miknek orra hegyes
vassarkantyuban végződött, azokkal hatoltak előre a két folyamon. A svéd
asszonyok nem állítottak velük szembe más csónakrajt; el sem zárták a
folyamokat; mert az ellenségnek nem nagy tréfa volt csónakjait a partra
kivonni, a hol zárt talál s aztán megkerülve azt, ismét a vízre szállni;
az asszonyok más ravaszságot gondoltak ki ellenfeleik meglepésére.
Blonda egyik alvezérnője, Molilja, a legkarcsúbb, legügyesebb,
legkönnyebb testalkatú hajadonokat kiválogatva, a folyamon túl levő
mocsáron át került az ellenség háta mögé. Lábaikra hosszú, szántalp
alakú hókorcsolyákat kötöttek; azokkal csak úgy repültek keresztül az
ingó láp bürüje fölött, egymás kezét fogták, hogy el ne sülyedjenek s
úgy huzódtak át a mocsáron, mint egy tündérsereg, mely a vizek és
mélységek fölött suhan el.
A mint Molilja illanó tábora megrohanta a jütlandiak tartalékhadát, az,
csupa pánczélos, nehéz vas emberekből álló, szemközt fordult a támadó
amazon hadra s könnyű szerrel elverte azt magáról.
Ámde győzelme csak veszedelmére szolgált; Molilja szűzei becsalogatták a
nehéz vitézeket a Bravallamező ingoványai közé s mikor azok hajóikat
elhagyva, a süppedező talajban a lábuk alól érzék elfutni az áruló
földet, ez a föld szövetségese volt szülötte leányainak, azokat megbirta
a hátán, Molilja repülő leányai visszakerültek a folyamhoz s leölve a
hajóknál hagyott gyenge őrcsapatot, felgyujták a jütlandiak csónakhadát.
Az égő hajók füstje volt a jeladás Blondára nézve a támadásra.
Ő ez alatt egy dombtetőn állva lovas amazonjai közepett várta Molilja
hadicselének kimenetelét. A füst jelenté, hogy a csel sikerült. A
jütlandi sereg egy része a folyón túl rekedt, vagy a mocsárba tévedt, a
honnan minden oldalról körülfogva, ki nem gázolhat. Most itt az ideje az
ellenség derékhadaira lerontani.
Ő és lovas csapatja kezdte meg a rohamot. Csoda volt, a hogy a gyöngéd
asszonynép tudta forgatni a kardot és kelevézt. A jütlandi azt hitte
elébb, hogy könnyű harcza lesz férfiaknak leányokkal. Hejh de a fegyver
rosszul fog a férfi kezében, ha asszony az ellenség. Az ütött seb az
adónak fáj jobban. Az asszony pedig megszünik ember lenni, mikor
gyilkolni kezd; oroszlánná válik, vadállattá, mely szomjazza a vért.
A jó jütlandi vitézek sorai megdültek a svéd amazonok kardcsapásai
alatt.
Ekkor szégyentől és haragtól eltelve előállt válogatott csapatja élén
maga a király fia, Kanut herczeg.
A királyfi kedv nélkül jött a svéd király népe ellen. Bántotta a
szégyen, hogy egy védtelen országot támadnak meg; s bántotta a szíve.
Neki volt eljegyezve Blonda menyasszonyul.
Most aztán itt volt az idő megmutatni, hogy megérdemli-e a vőlegény
menyasszonyát?
Kanut herczeg, a jütlandiak legjobb hőse szemközt ment arra a csoportra,
melynek élén Blonda harczolt.
Blonda kezében egy hajító kelevéz volt, hegyén szigonynyal; a nyele
lánczra kötve. Elhajítá a szigonyt s mikor sebet ütött vele, visszarántá
azt a láncznál fogva. S halál volt az a seb.
Kanut királyfi három gerelyt vitt kezében, miknek lándzsavégin alul egy
nehéz gömb volt, mely a repülő gerelynek olyan súlyt adott, hogy az
keresztül tört minden pajzson.
Egymást kereste az ütközet hevében a két öldöklő hős alak. S mikor ama
hires domb előtt összetalálkoztak, egyszerre kisütött a nap egy
felhőhasadék közül s egy fényes sugárküllő megvilágítá Blonda alakját,
ki a szélben repkedő aranyhajjal, fehér lován, aczél paizsát előre
feszítve, gázolt ellenségei hulláin keresztül.
Kanut királyfi gyalog harczolt.
Két testőr amazonja Blondának rohant reá.
A királyfi elröpíté az első gergelyt, az keresztül tört az amazon
paizsán, átfurta pánczélját is, szivét is elhallgattatá; a második
gerely a második hölgynek aczél sisakját találta, azt is keresztül töré,
s holtan veté le lováról.
Most a harmadik gerelyt csóválta meg Kanut. Maga Blonda állt vele
szemközt.
Ekkor a királyleány hirtelen elveté magától paizsát, ledobta
pánczéljait, s a hogy a svéd férfiak szokták, mikor rájuk jön a
«Berserker-düh» s mezetlenül rohannak a csatába, úgy közelíte
ellenfelére.
Ez elkábult e látványra. A pánczélt keresztül törte volna kopjája, de
azt a hókebelt nem birta átütni: lehanyatlott kezében a hajító dárda.
Ekkor aztán Blonda kelevéze süvöltött s a királyfi lerogyott a
szigonytól találva keble közepén.
A királyleány kezében tartá a kelevéz lánczát.
– Oh Blonda! kiálta. Te engem másként csókoltál egykor.
– Akkor vőlegényem voltál, felelt a hölgy.
– És most megölsz.
– Most pedig hazám ellensége vagy.
S azzal visszarántá a szigonyt és a királyfi megszünt élni. És Blonda
özvegygyé tette magát; de megnyerte a harczot, megszabadítá hazáját. A
legnagyobb hős, a királyfi eleste után futott az ellen, a merre látott:
sok elveszett a mocsárban, több a kard éle alatt, melyet asszonykéz
forgatott.
Midőn Álle király a férfihaddal visszatért hadjáratából, már a kész
halmot találta a Bravallamezőn magasra emelve ellenségei hulláiból, be
is volt már takarva zöld pázsittal szépen. A férfiaknak csak az
emlékkövek felállítása maradt a svéd győzelem emlékeül, melyet asszony
szív, asszony kéz vívott ki.
Álle király és a Thing (a népgyülés) a hőstett jutalmául törvényt
hoztak, mely szerint a göta-rikei asszony egyenlő öröklési jogban
részesül a férfival, a leány bátyjaival egyformán osztozik. Azután: a
bravallamezei diadal emlékeül a göta-rikei asszonyok kontyát ugyanazon
harczi jelvények ékesítik, a mik a férfiakét; s mikor a göta-rikei leány
férhez megy, dobszó és trombita kiséri nászmenetét. A gyáván megfutott
vestra Häradi asszonyok fejére pedig egy szégyenteljes adó vetteték
«Springskalt», «futásbirság» czím alatt.
E törvények még most is érvényben vannak.