Nehéz napokat éltünk.
Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a
mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a
lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb óriás alakban emelkednek egymás
fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiób-postái egymást
szerencsétlenségben, borzalomban, kinfokozatban.
A két ország minden határán irtó harcz a magyar ellen, mely Erdélyt, a
magyar alvidéket lángba borítá már, s itt az ország szivében egy
bölcsekből és hazafiakból alakult országgyülés, melynek tagjai tudják
jól, hogy az önvédelemre kirántott kard hegye mily villámokat fog a
magasból fejükre aláidézni, de a hüvelyében hagyott kard leránt a sárba
s ott fulladunk. Ők választottak; inkább ki a zivatarba, mint le a
posvány fenekére!
Jól választottak-e? azt majd itélje meg az utókor.
September 16-ika volt, midőn a képviselőház ülésében Batthyányi Lajos
kinyilatkoztatá, hogy átveszi újból a miniszterelnökséget; de azon
esetben kijelenti, hogy Jellasichnak többé egy talpalatnyit sem enged
elfoglalni a magyar földből, s ha erre őt nem kényszeríthetné,
kényszeríteni fogja, hogy ontsa a magyarok vérét, ostromolja Budapestet.
Erre Kossuth Lajos azt viszonzá, hogy ha a nemzet védelmezni akarja
Budapestet, ő is elmegy a védsánczot ásni, ő is vállára veszi a fegyvert
és a védők sorába áll, s azon a napon még a nők és gyermekek is
harczolni fognak.
Két nap mulva készen álltak a védsánczok Buda alatt a Gellért tövében. A
főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon,
uri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a
sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a
dunaparti corsora, valami hires zongorász déli hangversenyére.
Óh az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes
accordjait már hallottuk is, távoli ágyudördülésben.
És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak
s ősz principálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók,
miniszterek és radikálok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván
kézről-kézre a földdel tölt kosarat. Ilyen szép «lánczot» is régen
láthatott a világ!
Azonban a hirek rémei még egyre nőttek; a Jellasich ellen küldött
hadsereg vezére, egy nagy magyar historiai név viselője kijelenté, hogy
ő nem vezeti a császári zászlók ellen a háromszinű zászlókat. Vajjon a
közkatonák hívebbek lesznek-e a haza trikolorjához?
E kérdés volt a legrémesebb kisértete minden éjszakának. E rém nem
engedé nyugodni Kossuthot. Szeptember 24-én megbizást kért az ideiglenes
kormánytól, hogy egy nagy eszméjét létesítse: fegyverbe állítani az
egész magyar nemzet minden férfiát! Óriási gondolat volt: néhány napra
megállítani a közélet minden munkáját az országban, elhagyni minden
házat, bezárni minden boltot, s a nemzet összes tömegével agyonnyomni az
ellenfélt. Hogy minő sikere volt ez eszmének, azt a dunántúli események
igazolták, a hol a népfölkelés egy egész tizezer főnyi fegyveres
ágyustábort hadifogolylyá tett. Én azonban a Dunán innen s a Tiszán túl
történteket akarom vázolni.
Kossuth september 24-diki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt
küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Úgy hiszem: tizen
voltunk, kik őt e felhivásra követtük: mindannyi nevére nem emlékezem;
azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony,
Lopresti Árpád, a saját toborzású huszárezred egyenruhájában. Puska és
kard volt fegyverzetünk.
Délután indultunk meg a vasuton; a czeglédi állomáson véletlenül
találkoztunk a Földváryféle önkéntes csapat utóhadával, melynek
szolgálati ideje lejárván, hazafelétérőben volt. Az aldunai harcztérről
jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek. Kossuthnak egy perczbe
került megfordítani a hazatérő csapat irányát, ily időben pihenni ki
menne? A derék hadfiak elfeledék fáradalmaikat s a még fárasztóbb
keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert s követték a
szónokot, kit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.
A hir villáma járt mindenütt előtte.
Czegléd vásárterén már egy felzugó tenger várt reá, férfi fők tengere,
melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a
tengerrel.
Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű
volt, mint mindig.
Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy
árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt
magát úgy szónokolni nem halottam, mint e napok alatt. Soha sem
ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig
olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak
az oroszlánok.
De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani
való szavak:
– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy
meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?
És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná
veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni
«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor
beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány
kórót; hogy a forrásvíz büzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy
bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és
alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és lészen saját
hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon
mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik
Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon;
a leány, kihez szemeit felemeli, seprüvel hajtandja el a küszöbről, neje
utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy
apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!»
Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani,
mint annak, hogy:
«Mindnyájan el fogunk menni!»
Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek
kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth
tovább s Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok
fénye mellett.
Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó
férfifőtengerrel, melylyel a vihar játszik. Kecskeméten épen vásár volt,
a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment
füvet kaszálni.
Onnan még aznap délután szekéren tovább Csongrádra.
Csongrádhoz közeledve nagyon rosz utak fogadtak bennünket. Ha repülni
lehetett volna! Utóbb is Kossuth azt indítványozta, hogy szálljunk le
szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen s magunk vágjunk neki
erdőn, mezőn keresztül torony irányában.
Az út sáros volt a sok esőzéstől, de a tarló annál zöldebb; még a sivó
homok is taraczkot eresztett, gyönyörü útunk volt őszvirágos rétek,
sárguló jegenyeerdők között, az ég tiszta, a láthatáron egy felhő sem
látszott.
Hogyan emlékszem én az akkori égre is! Nagyon jó okom van arra
emlékezni. Ott az útban ránk alkonyodott, az éj is utolért, kiderült
fölöttünk a tiszta ég csillagmyriádjaival.
Ki ne keresné ily bujdosás éjszakáján az égen azt a csillagot, mely
bennünket vezet?
Kossuth elkezdett a csillagokról beszélni, minden csillaggal oly ismerős
volt, mintha köztük laknék; megmagyarázta a csillagképleteket, bámulatos
tájékozó tehetséggel jelölé ki, hogy ez meg ez a képlet a láthatár mely
részén fog egy óra mulva föltünni! Mi körüle álltunk és hallgattuk,
magunkban kérdezve, «hát csillagász vagy-e te, ki lépteid dobbanásával
lavinákat indítasz meg a földön?»
Egyszerre távoli dübörgés szólított vissza bennünket a csillagok közül.
Egy erdő mögül egy csapat lovas bukkant ki hirtelen.
– Ha czirkáló vasasok lennének! Jegyzé meg egyike Kossuth kisérőinek.
– Közéjük lőnénk, felelt rá Kossuth és helyben maradt.
Az erdőből azonban egyre több lovas vágtatott elő és egyenesen felénk;
egy teljes zászlóalj volt az.
Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfölkelés lovasai
voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előre küldtek.
Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már az alatt, míg mi a
csillagokról beszéltünk a csongrádi fenyéren.
Kossuth azt viszonzá az üdvözlésre, hogy «kétezer ilyen lovassal a
poklokon is keresztül mennék!»
Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka
küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel,
hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé.
A mik ezután jöttek, azok már a nagyszabású történelem tulajdonai.
Október 3-án sajátszerű jeleneteket láttak Budapest főutczái.
Rendezett sorokban vonultak végig azon önkéntes csapatok, mik a magyar
szabadságharcz segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légio,
fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután
egy csapat tiroli vadász, saját nemzeti viseletében; azután egy század
franczia, kik Magyarország földén laktak. A Marseilaiset énekelték végig
az utczán.
És azután, mint egy félelmetes óriás kigyó, melynek háta pikkelyek
helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a
háromezer czeglédi önkéntes néphad, s a háromezer ember riadó hangjával
énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik:
«Mindnyájan el fogunk menni!