– Ez vonásról vonásra mind az én irásom; de én ezt, becsületemre mondom,
sohasem irtam.
De még azonfelül két előkelő úr is alá volt irva, mint tanu, és mind a
háromnak a pecsétje a neve után odanyomva.
Ny. P. első tekintetre felismeré X. úr arczából, hogy igazat mond.
Végtelen emberismerete volt: az első szónál megtudta a beszélő
tekintetéből, hogy ártatlan-e vagy vétkes; míg a vele szemben álló soha
sem vette észre az ő bírája arczán azt, hogy sejt-e ez valamit?
A kötelezvény nagyon valószinüleg hamisítvány volt. Azonban az aláiró
tanuk egyike már meghalt, a másik pedig élemedett, gyönge agyú ember
volt, a ki nem merte már bizonyosan azt állítani, hogy a sok idegen
okirat között, a mit életében láttamozott, nem volt-e ez az előmutatott
is. Irásokat, pecséteket minden szakértő az igaziakkal azonosoknak
nyilvánított.
És az alispán még sem tett le arról a gyanúról, hogy ez a kötelezvény
hamis.
Az ügyvéd, ki ezt a bárónő megbizásából betábláztatta, fiatal kezdő
ember volt; még jogász korából hirhedett arról a szerencséjéről, hogy
Matild bárónő kiválasztott kegyenczének tartatott.
Ez nem követte el a hamisítást. Jó tánczos volt, jó vivó, derék kártyás
és vitéz ivó; hanem az irás mesterségét nem vitte messze. Ez nem képes
arra, hogy több ember kéziratát oly meglepően utánozza.
Hanem az óvatos fürkészés után nyomára jöttek, hogy a fiatal ügyvédnek
van egy titkos segédje. Egy régi ügyvéd, a ki korábbi éveiben egy
hirhedett bűnvádi pernek fő hőse volt; mérgezésről, nagy főuri családon
elkövetett stellionatusról volt szó. Az ügyvédet elitélték sok évi
börtönre, az ügyvédi gyakorlat elvesztésére. Fogságát kiülte,
kiszabadult, s miután saját neve alatt többé ügyködnie nem volt szabad,
szövetkezett a leghanyagabb, könnyelműbb, munkakerülő fiatal ügyvéddel,
a kinek azután ő vitte az ügyeit, míg az adta a törvényszékek előtti
működéshez a nevét.
Jelezzük mindkettőt neveik végbetüivel; az ifjú ügyvédet –y-nal, a
silentiariust –l-el.
Ny. P. gyanuja erre az utóbbira esett.
Hanem az nagyon óvatos ember volt; nem lehetett megközelíteni. Erőszakos
rendszabályokat idő előtt nem volt szabad alkalmazni.
E közben Ny. P. egy nevezetes felfedezésre jött, még pedig igen egyszerű
úton. Egy górcső segélyével.
A kötelezvény alá irt X. pecsétje hajszálnyira hasonlított az igazihoz;
hanem «egy hajszállal» mégis több volt rajta. Az eredeti czímeren egy
fekvő nyúl van, hátrahuzott fülekkel. A kötelezvényen ugyanazon nyúl
volt, de a melynek hátrahuzott füle egy hajszál vonallal a hátához van
ragadva; mintha a czimervágó vésüje kiszaladt volna s az érczlapon azzal
az egy hajszállal többet rajzolt volna oda a szükségesnél.
Ny. P. rögtön maga elé idézteté Budapest valamennyi czímer-vésnökét s
kérdőre vonta őket, melyik készített közülök hasonló czímerű
pecsétnyomót.
Egy váczi-utczai vésnök felismerte és bevallá abban a saját művét.
Most az volt a második kérdés, hogy ki rendelte meg nála azt a
pecsétnyomót?
A vésnök igazolta magát egy előmutatott levéllel.
Hanem annak a levélnek az aláirása azután inkább szaporította a homályt,
hogysem eloszlatta volna.
A megrendelő egy borbélylegény volt egy zsibárus-utczai officinából.
Ennek pedig semmi összeköttetését sem a bárónővel, sem az ifjú ügyvéddel
nem lehetett bebizonyítani.
Hanem, hogy a silentiarius ügyvéddel néha látták együtt, arra voltak
bizonyságok.
Ámde a borbélylegény rég eltünt a városból s nagy feladat volt kitudni,
hogy hova lett? és kézrekerítni.
Ez is meg lett oldva. Rátaláltak Bécsben s az ottani hatóság, Pestmegye
kivánatára, leszállítá őt Pestre.
A borbélylegény természetesen, hogy nem is ismert rá az eléje mutatott
megrendelő levélre. Ő arról nem tud semmit: az nem is az ő irása.
Ekkor Ny. P. alispán leültette őt az iróasztalához s felszólítá, hogy
irja le azt a levelet diktálás után.
A borbélylegény mosolygott az ártatlan tréfán, azután diktálás mellett
egy olyan félremesterkélt firkát irt, a miből egy vonás sem hasonlított
a neki tulajdonított levélhez.
«Irja ön le még egyszer!» mondá néki Ny. P.
És azután lediktálta neki ugyanezt a levelet tizszer, huszszor,
harminczszor; mindaddig, míg a harminczadik leirásnál úgy hasonlított a
lemásolt levele a perbefogott irathoz, mint egyik ákáczfalevél a
másikhoz.
A borbélylegény látta, hogy ebből a szurokból ki nem tud gázolni;
megadta magát és vallott.
Hogy a kötelezvényen levő pecsét utánzott, az már ki volt nyomozva; de
annál nagyobb feladat volt még a homályos történet közreműködő
személyeit mind úgy összehozni, hogy az egész ravasz cselszövénynek
minden kereke egymásba találjon.
Az alispán legelőször is magához hivatá azt a bizonyos silentiarius
ügyvédet, a kire gyanuja volt, hogy az készítette a hamis kötelezvényt.
Tudta jól, hogy az ügyesség és a hajlandóság ennél van készen legnagyobb
mértékben.
A hallgatásra itélt ügyvéd azonban nagyon is szó szerint vette az
itéletét: hallgatott. Ny. P. minden keresztül-kasul való kérdéseire
olyan ügyesen felelt, hogy nem lehetett belőle semmit kivenni.
Azt mondta, hogy ő –y ügyvédnek csupán egyszerű segéde, ki annál
lemásolással foglalkozik és Matild bárónőt sohasem látta, vele soha sem
beszélt. A gyanus kötelezvényről sem akart tudni semmit.
Ekkor az alispán a górcsőhöz vezette őt, s az alá téve elébb a
kötelezvény-aláiró X. úr saját, igazi pecsétjét, azután meg a
betáblázott kötelezvényen levő pecsétet, saját magára bizta, hogy mondja
meg, vajjon nincs-e valami külömbség e két pecsét között?
A silentiárius ügyvéd kénytelen volt bevallani, hogy egy szőrszál
külömbség van a két pecsét között.
Tehát ez más pecsétnyomóval lett oda nyomva. Ki rendelte meg ezt a
pecsétnyomót?
A hallgatásra itélt –l azt felelé rá, hogy azt ő nem tudhatja.
– Tehát majd mindjárt meg fogja ön tudni. Mondá neki az alispán, s a
mellékszoba ajtaját felnyitotta.
Azon az ajtón kilépett a bűnszövetséges borbélylegény.
A mint ezt az alakot szembesítve látta –l, reszketés állta el minden
tagját. Még nem is kérdezett tőle az alispán semmit; csak némán mutatott
az eltüntnek hitt kisértetre s e néma tekintet alatt az ügyvéd alakja
összecsuklott, birája előtt térdre roskadt, megragadá Ny. P. kezét, s
reszkető ajkakkal rebegé.
«Mindent ki fogok vallani.»
Késő estig tartott a vallomások fölvétele.
Az alispán egyedül volt a vallatottal, s maga jegyzé föl annak
fölfedezéseit.
Akkor mindkét vádlottat elzáratá külön.
Azután felment a megyeház második emeletébe, hol a központi főszolgabiró
P. lakott. Az fiatal, daliás gavallér volt.
– Öcsém, mondá neki; ma eljösz velem ...r Matild bárónőhöz,
tánczvigalomba.
– De én nem vagyok hivatalos.
– Nem tesz semmit. Én hivlak, s akkor híva vagy. Még az esküdtedet is
magaddal hozod.
Az alispán szava parancs volt, a főszolgabirónak fel kellett bálszerüen
öltöznie. Egy kis dolgot adott még az esküdtet előkerestetni a Komlóból,
vagy a Nagypipából, de végre még is csak ráakadtak a kiküldött megyei
hajduk az arany Flaskóban, s az is felvette bálrajáró attiláját.
Akkor aztán két bérkocsin elhajtattak a bárónő lakására. Mind a két
bérkocsis mellé egy hajdu volt ültetve s a bérkocsikat egy
mellék-utczában hátrahagyták.
A szép bárónőnél épen a hetenkint rendesen tartatni szokott
tánczestélyek napja volt.
A fővárosi előkelő világ volt együtt. Öreg és fiatal világfiak, jókedvű
hölgyek társaságában.
A pestmegyei alispán és kisérői megjelenését senki sem találta valami
különösen felötlőnek Matild bárónő termeiben. Azok nyitva álltak minden
hirneves ember számára s az alispán a legkedvesebb társalgó s akkor még
keresett ifjú legény volt, daczára birói szigoruságának. És különösen
jól tudott tarokkot játszani.
Csak a bárónő maga sejtette, hogy ez a látogatás valami rendkivüli
körülménynyel van összekötve. Azonban hódító tekintetének mosolygása alá
jól el tudta rejteni megdöbbenését.
A termeiben összegyült társaság a fővárosi úri köröknek azon részét
egyesíté magában, mely nem szokott a családja társaságában mulatni.
Gazdag agglegények, feleségeiktől külön élő öreg urak, s viszont jókedvű
szalmaözvegyek és könnyű erkölcsű külföldi művésznők; azután nagy szelet
csapó fiatal gavallérok, a kiknek jövedelmi forrásai nem igen
ismeretesek, képezték a Matild bárónő rendes látogató körét.
Hanem azért a termekben minden fesztelen jókedv daczára szigorú
társalgási rend uralkodott; gond volt reá, hogy semmi botrány napirendre
ne kerüljön. Matild bárónő hódító alak volt, de tudott mindenkit
tiszteletteljes távolban tartani magától, s a ki látta őt, a hogy egész
estén keresztül három összeválogatott öreg úr társaságában tarokkot
játszott, sohasem mondta volna, hogy valami ismeretsége lehessen azzal a
fiatal –y ügyvéddel, ki a negyedik szobában bankot ád egy kis ártatlan
huszasos makaóban. Éjfélig legalább nem folyt a kártyázás nagyban, s
Matild bárónő csak az öreg urakkal mulatott, vagy néha kivételkép
abbahagyta a tarokkot, mást ültetett le maga helyett s egy-egy halavány
hektikás kinézésű fiatal ember kedvéért elment a tánczterembe, s járta a
kotillont, vagy félreült egy szegletbe sugdosni.
Nem társalgott mással, mint öreg urakkal és beteges kinézésű fiatal
emberekkel!
A mint a bárónő megpillantotta a belépő alispánt, a nők éleslátásával s
a bünösök ösztönével rögtön kitalálta a látogatás okát.
A vizsgáló birót látta maga előtt.
De olyan jól tudott uralkodni magán, hogy ijedelmét vendégei közül senki
sem vette észre. Arcza derült és hódító maradt; különösen e nevezetes
vendég irányában, ki akkor volt először a bárónő fényes termeiben.
A szép házinő eléje sietett, kezet szorított vele s helyet mutatva neki
azon a pamlagon, melyen eddig egyedül ült, maga mellé ülteté őt.
Épen tarokkot játszottak négyen: az úrnő, egy öreg földbirtokos, egy
fiatal mágnás, kinek arcza, termete nagyon elárulá, hogy mellbeteg, már
a harangozópénzt hordja a szájában. Negyedik volt a fiatal ügyvéd –y,
Matild bárónő titkárja és házi ügyvédje.
Az alispán kérte a társaságot, hogy csak folytassák a játszást, ő majd
nézni fogja, gyönyörködik benne.
Erre az ifjú ügyvéd felajánlotta neki a helyét, hogy vegyen részt maga
is a mulatságban.
– Köszönöm, monda Ny. P., de én soha sem kártyázom; a mire igen nagy
okom van. Én nekem megvan az a különös adományom, hogy a mint egy
játszma kártyát egyszer keresztül nézhettem, azonnal ismerem a hátáról
valamennyit. És így természetesen nem játszhatom soha, mert akkor hamis
játékos volnék.
S szavainak bebizonyításaul rögtön felvette az asztalról azt a játék
tarokkot, mely ott feküdt, s végig forgatva az ujjai között, nagy
hirtelen elszámlálta a hátuljáról, melyik kártya micsoda.
Bámult rajta minden ember.
– Ez az ok, a miért nem játszom soha.
«Tyüh! mondá magában a fiatal ügyvéd, hiszen ez volna épen a legjobb ok
arra, hogy az ember mindig játszodjék.»
Hanem hát Ny. P.-ban ez a talentum kárba veszett.
Volt azonban egy másik tehetsége, a mit nagyon tudott érvényesíteni: ez
volt az adomamondás.
Tele volt mindig élczes adomákkal. S azokat a legjobb helyen tudta
alkalmazni. Adomákkal el tudta mulattatni a társaságot; egy jó adomával
helyre tudta ütni a félreterelt tanácskozmányt a gyülésben, egy erős
adomával lecsillapította az utczai lázadást, s a vérontásra kész tömeg
nevetéssel oszlott szét. És aztán adomákkal tudott vallatni is.
Mikor látta, hogy csodálkoznak az ügyességén, mindjárt készen volt egy
idetartozó adomát közrebocsátani Parázsóról, a hires szinésznő férjéről,
ki egyszer Pesten leült egy hirhedett hamis játékossal tarklizni. De
Parázsó is épen olyan jól ismerte a kártyákat hátulról, mint
ellenjátékosa, paklizott is mindakettő tehetsége szerint. Egyszer
Parázsó négy királyt mond a kihivás után; ellenfelénél három felső volt,
a negyedik fölvételre következett. Ez tehát a kihivott kártyát elütve,
azt mondá: «nem jó, nálam négy felső van!» – Parázsó ekkor azt mondá
neki: «no hát legyen öt!» S azzal felvágta előtte a következő lapot.
Erre az elbámuló játékos lecsapta a kártyát s azt mondá: «no uram, már
most kezdjünk el játszani becsületesen.»
Matild bárónő, hogy szorongását palástolja, folytatni kezdte e tárgyról
a beszélgetést.
– Azt még értem, hogy egy jó emlékezetű ember ezeken a mi tarka hátú
kártyáinkon, ha azokat végig nézhette, talál egyes jeleket, a mikről
ráemlékezik azoknak a belsejére; de megfoghatatlan marad előttem, hogyan
lehetnek játékosok, a kik hamis előnyöket tudnak maguknak szerezni,
midőn szerencsejátékoknál olyan kártyát hoznak eléjök, a melynek tiszta
fehér és sima a hátlapja, s a mely először van kézben, s a melyet az
első játék után rögtön újjal cserélnek föl.
– Annak is tudom a titkát; mondá Ny. P. Ez az eset is fordult meg
előttem. Egy bankadó játékos sok ideig koppasztotta itt Pesten a
játszani szerető közönséget. Még akkor megyei hatóság alá tartozó salva
guardiák is voltak; azokban ütött tanyát majd itt, majd amott. Ennek is
tiszta fehér hátú ujdonatúj kártyái voltak, a miket akkor bontottak ki a
párisi lepecsételt tokból, mikor játszani kezdtek velük s minden
játékhoz ujat hoztak elő. A bankadó fél szemüveget viselt. Egyszer
valaki véletlenül keresztül nézett e szemüvegén s észrevette, hogy az
igen erősen nagyít, sokkal erősebben, mint rendes szemüvegek szoktak. A
gyanakodó rögtön elvette tőle a szemüveget, s akkor azon keresztül
vizsgálva a kártyák hátulját, kitünt, hogy mindegyiken volt valami apró
mikroskopikus jegy, a mit puszta szemmel észre nem lehetett venni.
Azokat már a párisi gyárban készítették a hamis játékhoz. Csak az erősen
nagyító üveg tette láthatókká a jegyeket, mikről a bankadó minden
kártyát megismert.
– És meg lett büntetve? Kérdezé kiváncsian a szép bárónő. (Pedig jó lett
volna e perczben nem emlegetnie azt, hogy meg lett-e valaki azért
büntetve, hogy csalt, fosztogatott?)
– Benn ül! Felelt rá az alispán. Pedig nagyon nehéz volt lépre keríteni.
Ha a városi hatóság lesett rá, akkor megyei telekre vonult át, ha a
megye üldözte, városi telekre menekült s akárhányszor meglepték a
kártyázókat, a gyertyák egy percz alatt el voltak oltva, s mire a
hatósági közegek ujra világosságot csináltak, már nem volt az asztalon
se kártya, se pénz; s hiába kutattak fel minden zugot, minden butort,
hiába motozták meg a jelenlevők ruháit, semmi gyanus tényre nem akadtak.
– Ah, de hát hová tünhetett el minden? Kérdezé nagy érdeklődést
szinlelve a szép urnő.
Az alispán úgy látta, hogy az ő adomázására most már a szomszéd
termekből is sokan átjöttek; egész csoport támadt körülötte.
Ő azoknak szokott mosolygó nyugalmával beszélé el a történetet, mintha
csak egy alkalmilag eszébe jutott adomát mondana.
– Hát biz az igen egyszerüen ment végbe. A bankadó egy nagy, magányos
pamlagon ült. Annak épen olyan magas támlánya volt, mint annak, a min
most ülünk. E támlányon volt egy réz oroszlánfő, szájában karikával:
csaknem olyan, mint ez itten; ha azt a karikát elfordították, a pamlag
támlánya egyszerre két felé nyilt.
S azzal az alispán rátette a kezét az oroszlánfőre.
Hanem a szép háziasszony abban a perczben ájultan esett le a pamlagról.
Matild bárónő elájulása nagy zavart idézett elő az egész társaságban.
A szép delnő a pamlagon végig omlott, félkezével görcsösen ragadva meg
annak hátulsó támláját.
A felriadt vendégseregen keresztül –y úr, a fiatal házi ügyvéd törte
magát, rémült arczczal az ájult úrnőhöz.
Azonban ott utját állta a főszolgabiró P.
– Bocsásson ön! kiálta az ügyvéd indulatosan. Nekem e hölgyhöz jogom
van.
– De nekem még több jogom van. Monda P. hidegvérrel.
– Minő joga?
– Az, hogy foglyom.
– Én tiltakozom az ellen a törvény nevében.
– Ön ne tiltakozzék a más elfogatása miatt; mert ön is foglyom: mint e
nő bűntársa.
A vendégek erre kezdtek szétriadni. – «Senki el ne hagyja e szobát!»
parancsolá az alispán.
Az ügyvéd erre könyörgésre fogta a dolgot. Sirt, letérdelt; nem magáért,
de a szép hölgyért, hivatkozott az alispán emberszeretetére: ne engedje,
hogy megöljék e nőt; hagyja legalább a házi orvosát idejönni, hogy
ájulásából fölébreszsze; engedje a komornáját közelíteni hozzá, hogy
ápolhassa e nőt; távolítsa el köréből ez idegen férfiakat. Ny. P.
kérlelhetetlen volt. Intésére az ajtókat elálló megyei hajduk beléptek;
az ügyvédet erőszakkal kellett eltávolítaniok a szobából, míg az elájult
bárónő mereven, mint egy halott, engedé magát felemeltetni a pamlagról s
a bérkocsiba leszállíttatni.
Pedig nem volt ájulásban, csak tetteté azt. Fogait csikorgatta, midőn
hallá, mily hasztalan könyörög az ifjú ügyvéd, hogy bocsássanak az
elájult közelébe valakit a háziak közül. Nem lehetett senkinek jelt
adni, vagy csak egy suttogó szót is mondani. Ez a fiatal főszolgabiró
hideg volt, mint a márvány. Mikor Matild bárónőt elhelyezték a hintó
hátulsó ülésében, P. nem ült melléje, hanem az átellenes ülésre. Ha e
szép alélt nő látása csak egy pillanatra is felhevíti a szivét, ha csak
egy perczig elfeledkezik arról, hogy ez a szép alak, ki fedetlen
vállakkal, hófehér kebellel fekszik ott előtte egyedül, – nem más, mint
egy bűnös és ő csak egy biró, akkor egyszerre bele lett volna vonva abba
a bűvkörbe, a miben együtt kellett volna elvesznie a tündérhatalmú
asszonynyal. – Ámde érzéketlen maradt. Betakarta köpenyével a szép delnő
fedetlen bájait, s aztán karjait mellén összefonva ült vele szemközt s
hidegen nézte az arczát, míg a megyeház udvarára behajtottak. Matild
halálos boszut esküdött e férfi ellen.
A másik hintóban előttük utazott az esküdt kiséretében az elfogott
bűntárs, a házi ügyvéd.
Az alispán pedig az ott maradt vendégeknek parancsoló szóval adá
tudtokra, hogy a vizsgálat befejeztéig ott kell maradniok.
Nehány percz mulva a szolgabiró és esküdtje visszaérkeztek. A foglyok el
voltak helyezve.
Ekkor az alispán annak a bizonyos oroszlánfőnek az elcsavarásával egy
titkos rugót hozott működésbe, mely a pamlag hátulsó támlányát egyszerre
kétfelé nyitotta.
A vendégek azt hitték, hogy előre kitalálható a történet vége. Az adoma,
mit az alispán a hamis kártyásokról elmondott, e helyen történik meg
valóban s a titkos zár rejtekéből azok a megjegyzett franczia kártyák
fognak előkerülni tuczat számra.
De ugyancsak más meglepetés várt reájuk.
Az a pamlagtámlány tele volt mindenféle iratokkal és mintegy ötven
pecsétnyomóval.
Azok az iratok mind kötelezvények voltak; – kiállítva éltes gazdag
uraktól, s beteges külsejű ifjú örökösöktől, kik Matild bárónő termeiben
megszoktak fordulni: – tíz, húsz, harmincz, egész hatvanezer forintnyi
összegekig.
Közel két millió forintnyi összegig ment fel a kötelezvények számlája!
Bele voltak azok aláiróinak sorába vonva Magyarország legelőkelőbb
családainak férfiai, olyanok is, kik többször sem voltak Matild bárónő
házánál, mint azon az egy napon, melyről az aláirás kelt.
Sokan közülök épen jelen voltak a mai mulatságban.
Az alispán egyenkint szólítgatá elő őket, a mint a felfedezett iratokat
sorba vette, hogy tekintsék meg csak, mi van ide irva.
Mindenki rémülve ismert saját irására, melyet soha sem irt, és a neve
után nyomtatott pecsétre, melynek eredetét megmagyarázta az utánmetszett
pecsétnyomó.
Az elszörnyedés perczről perczre nőtt, midőn a hamis kötelezvények
egyenkint felismertettek. Nem volt egyetlen egy férfi tagja a jelenlevő
társaságnak, a kinek egy kötelezvénye ne lett volna ottan.
A szép delnő pokolbeli cselszövénye az volt, hogy ő az ország minden
öreg udvaronczát és ifjú kéjenczét, ki halálát sietteti, maga körül
gyűjté, s aztán várni akart, míg sorban meghalnak, s haláluk után lepni
meg családaikat a kötelezvényekkel; a midőn az aláirók már nem
tiltakozhatnak a hamisítvány ellen.
Az első kisérlet sikerült, – saját férjénél, – hanem a másodiknál már
rajta vesztett.
Matild bárónő bűnügye rövid időn hirhedett perré nőtte ki magát.
A nagyszámú érdekelt fél, tanu, az ország minden vidékéből
összeidéztetett s lassankint kiderült az óriási cselszövény, mely annyi
előkelő család megrontására volt tervezve.
A gonosz terv a szép delnő tanulmánya volt, ő szedte össze a hálójába
azt a sok élvezet után sovárgó gazdag öreg urat, kiknek azután ily
gonoszul akarta magát örökösévé tenni. A hamis kötelezvények elkészítése
titkos kedveltje, a házi ügyvéd révén jött létre. A ki azokat megirta,
az ifjú ügyvédnek öreg segédje volt, a silentiarius –l. Ő volt a remek
oklevélhamisító. Az ő keze alul kerültek ki azok a kötelezvények, miknek
mindegyikére azt mondták az érdeklett felek, hogy: «ezt én ugyan nem
irtam soha; de mégis az én tulajdon irásom».
Ha Ny. P. alispán erélye és éles esze közé nem markol e pókszövetnek,
száz meg száz család lesz megkárosítva, s a mi nagyobb még a kárnál,
száz meg száz család előtt lesz beszennyezve az elhunyt családfő emléke,
kik mind azt a gyanut hagyták volna hátra hozzátartozandóik előtt, hogy
könnyelmű emberek voltak s egy szép asszony szép szemeiért keserves
terheket hagytak hátra örököseikre.
Hasztalan volt a szép kigyónak minden erőlködése saját hálójából
kicsuszhatni; a hamisítást elkövető –l. maga mindent megvallott
töredelmesen, s a főbűntárs –y a házi ügyvéd nem birt az ellene szóló
adatok alól menekülni.
Gyakran csempészett ki börtönéből leveleket Matild bárónő az ifjú
ügyvédhez, de azok az éber szemmel őrködő P. szolgabiró kezébe jutottak
mind, s általa a törvényszéknek kiszolgáltattak.
Egy reggel aztán Matild bárónő megmérgezve találtatott börtönszobájában.
Ott feküdt a padlón elterülve.
Rögtön hivatták a megyei orvost. Az odasietett, megvizsgálta a szenvedőt
s a jelenségekből azt itélte, hogy a legnagyobb fokú mérgezés esete van
jelen, még pedig strychninnel.
A bárónő eszméletén kivül volt; tagjai görcsöktől rángatóztak, ajkai
tajtéktól habzottak, arcza el volt kékülve, szemei beesve, s a mi
különösen felismerteti a strychnin mérgezést, egész alakja hátrafelé
igyekezett görbülni, kinosan.
A padlaton apró czukorkák voltak elszórva. Bizonyosan ezeknek kellett
megmérgezve lenniök.
Ki hozta ide ezeket a czukrokat?
Kiderült, hogy egy vén házaló asszony, ki mindenféle nyalánkságokat
szokott árulni, a börtönőr elnézésével be szokott járni a megyei
börtönökbe, s azok szomorú lakosainak édességeket adogatott el. A
porkoláb nem tartotta szükségesnek azt eltiltani. Szegény rabok, hadd
édesítsék meg egy kissé az életüket.
Mikor a czukoráruló házalónét feltalálták, az nagy ijedelmet árult el, s
úgy tett, mint a ki nem tudja, hogy miként meneküljön ki a kelepczéből?
A sok ellenmondó kitérés után végre bevallotta, hogy ő azokat a
czukorkákat a Korona-kávéházban kapta egy fiatal úrtól, ki délután két
órakor rendesen ott szokott ülni a kávésnő rekesze előtt. Leirta
körülményesen ez ismeretlen úr arczát, alakját, viseletét.
A leirt arcz, alak és viselet egészen összetalált P. főszolgabiró
személyével. – Ő lett volna a megmérgeztető? Ujabb rejtély!
A mérgezés gyanuja egész valószinüséggel nehezedett a főszolgabiróra.
Többen látták őt a czukoráruló házalónővel a kávéházban beszélni. A
fiatal tisztviselő ugyan nemes méltatlankodással utasította el magától a
vádat; de a körülmények mind ellene bizonyítottak, s az által, hogy ő is
bele lett vonva a varázserejű asszony cselszövényeinek rejtélyeibe, mint
érdekelt fél jelent meg e nevezetes ügyben, s nem játszhatott abban
többé, mint terhelő tanu; sőt azon kellett igyekeznie, hogy önvédelméről
gondolkozzék e meglánczolt ellenféllel szemközt.
Miért akarta Matildot megmérgeztetni? Mi viszony kötötte őt hozzá?
Boszuállás ösztönözte-e arra, vagy bűntársi öntudat? Be volt-e avatva
oly titkokba, a miket el kellett némítani?
Ekkor az alispánnak, ki gyakran meglepte éles eszének nem várt
ötleteivel a furfangos cselszövőket, egy kérdése egyszerre világot
derített e zürzavarban.
Ny. P., mikor már be volt bizonyítva, hogy csakugyan P. volt Matild
bárónő megmérgezője: azt a kérdést tevé, hogy csakugyan megvolt-e a
bárónő mérgezve?
Ez ideig csak a megyei orvos bizonyítá a mérgezést.
A törvényszék tehát összehivatta az orvosi fakultás legfőbb
tekintélyeit: azok vizsgálatot tartottak és abból aztán kiderült, hogy
nem is volt Matild bárónő megmérgezve soha. A czukorkák nem tartalmaztak
semmiféle mérget; legkevésbbé strychnint. Hanem e ravasz szép hölgy oly
élethűen tudta utánozni a megyei orvos láttára a strychnin mérgezett
minden kínvonaglásait, vergődését, émelygését, arczszinelváltozását,
hogy azt egészen elámította vele. Az orvos által rendelt ellenszerekből
nem is vett be semmit; hanem elszórta azokat az ágyszalmája közé.
Legkisebb baja sem volt. Az egész cselszövény csupán P. elleni boszuszer
volt; melyhez a czukrásznőt nagy igéretekkel megnyernie sikerült.
Ez volt azután utolsó cselfogása. Ezentul semmit nem tagadhatott s akkor
aztán nevető arczczal, gunyoros kedélylyel számlálta el sorba birái
előtt, hogyan akarta nagyszámú udvarlóit egytől-egyig kifosztogatni, két
bűntársa segélyével: egyik volt az ifju házi ügyvéd, a másik annak
mindenese, a vén silentiarius prókátor; ki a hamisítványokat maga
készítette, felismerhetetlen hűségű utánzásával a kéziratoknak.
A bárónőt tíz évi magánbörtönre itélte el a törvényszék, ügyvédeit és
bűntársait egyenkint ötre.
De még itt nem végződik a regény. A valódi regény még csak most
kezdődik.
Matild bárónő elitéltetése után ismerői egész terjedelmes körét
megmozgatta, hogy magát kiszabadítsa börtönéből. Levelezett az egész
világgal a börtönből. Pedig ettől el volt tiltva. Nem adtak neki
semmiféle iróeszközt; és ő mégis tudott levelezni. Minden nap más
nőcselédet küldtek felszolgálására; kiket a porkolábnő maga megvizsgált,
hogy nem csempésznek-e be hozzá papirt, irónt, s kijövetelükkor ismét
kutatás alá fogta. És mégis tudott rá Matild módot találni, hogy
folytonosan levelezzen bezárt börtönéből. Egy egy elfogott levelének
hivatkozásai tanuskodtak róla, hogy azt már több más levél előzhette
meg, mik szerencsésen kézhez adattak.
És hasztalan kutatták fel a szobáját, egyes öltönydarabjait, nem
találtak nála iróeszközt.
Hanem egyszer azután a levelezéseknek igen regényes fordulata lett.
A magánbörtönben tartott szép bűnösnő egy napon egy szép kis egészséges
fiuval lepte meg a külvilágot. Egy kézrekerült levelének vallomása
szerint a börtönben született gyermek atyja a börtönben elzárt ifjú
ügyvéd volt. De az ügyvéd börtöne földszint volt, a nőé a második
emeleten. Hogyan lehetett ily regényt szőni két börtönfalon át, két
belakatolt börtönajtó daczára? Azt nem birta senki kitalálni.
A börtönőrök, a megyei drabantok, cselédek, mind régi hűséges szolgák
voltak, s ily cselszövényhez folytonos összeköttetést kellett
föltételezni.
És semmi iróeszközt Matildnál nem lehetett találni.
Egyszer aztán az alispán élesen szemügyre vette a nőt, s arra kérte,
hogy legyen szives a haját lebontani.
Gyönyörű tömött hosszú fekete haja volt Matildnak, mit nagy gonddal
befonva, fején magasra tornyozottan viselt.
Ebbe a tündéri szép hajba volt elrejtve minden titka. Iróeszközök,
levélpapir, s a rejtegetett titkos levelek, miket kedvesétől kapott. Ez
mind jól el volt dugva e nagyszerű hajsátor alá.
Azok a levelek aztán megoldását adták a bárónő titokteljes
életregényének. E regény azonban nem hozható nyilvánosság elé.
Most már e történet szereplői mind hazatértek. Vádlottak, birák, tanuk:
nyugosznak mind.
A nevezetes bűnper azonban Pestmegye levéltárában érdekes tanulmányul
szolgálhat, mint korrajz és hazai bűnügyi eljárásunk adathalmaza.