Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az
arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások,
halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu,
friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az
uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen,
de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa
csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer
tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert
akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre.
Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a
férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön;
sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng,
vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek,
széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők,
mindenfélék, nők.
És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A
férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A
férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár
kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és
letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és
kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál.
Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit
tett? Vagy senkise tette? Csak igy van?
És lesz-e még máskép?