Egy nagy fa bólint be az ablakomon.
Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja
be ágát a negyedik emeletre.
Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy
tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a
többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy
fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad
emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él,
öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém
lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat?
Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a
duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon
hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz!
Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza
odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt,
s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.