Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat.
Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki
meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy
mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan hiábavaló
szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már komoly tudósok
foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél könyvtárat teleirnak
róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, arról mindről külön-külön
össze lehetne irni egy fél könyvtárat esztendőnként, mégsem lennénk
sokkal tudóbbak, mint azelőtt voltunk.
Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a szappanbuborék?
Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg egy nagy német
könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott volna ez is: mit
zwanzig farbigen Tafeln; és a husz szines táblán ezer szappanbuborék
volna ábrázolva a modern képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A
legszebb szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer
fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu!
Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok szappanbuborékot. És
elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? Miért ne? Mennyivel volna
az hiábavalóbb, mint a többi foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom,
tervezgetésem? És hogy szebb volna, abban biztos vagyok. Káprázik a
szemem az örömtől, ha visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam
annak idején. És sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan
örömemet sem tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam
szappanbuborékot és ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy
most már nem nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való?
A kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A
szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy előállitsam a
szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu szalmaszálat,
visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem a müvészkedést.
De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló
kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha
jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a közepén,
ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a szalmaszálat? Azelőtt
a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én mindig arra gondoltam, hogy
milyen boldoggá tett volna gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál,
ami kemény, szépen ki van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat
ad a szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna
ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj csak
el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az egész
gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis fuvallat
áramlatán és szikrát szórjon a napfényben!
Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most szappannak
neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni belőle? Nyilván nem
jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a főcéljára nem jó, s az a
gazember, aki előállitotta, megcsalván előbb a szappan összes
alkatrészeit, aztán a vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a
szappanbuborékra. Az a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén
biztosan nem gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi
szappanbuborékká, addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel
nagy kárt okoz a gyermeki emberiségnek.
Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell irnom, hogy
aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne álljon előtte
értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien állunk elmult irások
előtt.
Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne katona,
nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen háborura
mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi fantasztikumot ne
várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü álom, amint az
alábbiakból kiderül.
Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, vagy
valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom lényegére nem
fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát befordultam egy budai kis
cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam cukrászdába menni, még sincs
ezen semmi különös. Még nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a
cukrászdába.
Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy kiszolgáljon.
Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi különöset nem álmodtam e
kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony is mellékes volt álmomban.
– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól.
– Van – felelte a kisasszony.
– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami különös
nyomatékkal.
– Van – felelte erre is a kisasszony.
– Tejszinhabos? – kérdeztem még.
– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony.
– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést.
A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött.
– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta.
És én nyugodtan ezt feleltem neki:
– Csak hozza kisasszony.
Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a kisasszony elhozta volna a
kávét, fölébredtem.
Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak egy
nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora:
_Vagy, mint az ember, gyáva álma is?_
Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy
visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg tudom
állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a kisasszonynak
a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem valóban nem
csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy
a tejszinhabos kávé harminchárom korona hatvan fillérbe kerüljön.
*
Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a háborut,
még segiteni lehetne.
Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru.