Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő
türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió
embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a
végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi,
hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan
utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről,
hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből,
értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat
akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani,
területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre
tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s
hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova
fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy
merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak
ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik
egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a
lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.
Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég
sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig
tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt
meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól
kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk
különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még
nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig
megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan
hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak,
azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor,
aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik
össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. _Azok_ valamely területért
lélekzettek hirtelen utolsót, _ezek_ azért folytatják a csont és a bőr
közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis
csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett
volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő
szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia
kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos,
csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak
nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az,
mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először
nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa
vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a
papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is,
tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha
ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még
nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az.
Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy
okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem
mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda
még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze
három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát
inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. _Egy_ esztendeje
biztosan van még, hogy _kettő_ van-e, nem lehet tudni; _három_ biztosan
nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit,
majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket
huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb,
mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem
mondhatom neki:
– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a
botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem
próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a
tanulságokat.
Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak:
várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a
többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük
területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le
vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és _most_,
most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres
alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét
kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet
meg önmagával.
Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős
még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség
nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a
háborunak _van_ ereje az életre, vagy amig nincs ereje az
öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem
lehet.
Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig
egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy
szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e
céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy
ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni
benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy
Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes
adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak.
Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép:
minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne
legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani!
Rémes, hogy még akkor is!