Emberek, emberek, ide jőjjetek, ide gyüljetek körém, mert szép mesét
irok most én tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. Hiszen csak
azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak.
Szép mesét irok néktek a boldogságról, hiszen csak azért vagyunk a
világon, higyjétek el, hogy boldogok legyünk. Nem az én boldogságomról
irom a mesét, mert az titeket ugy sem érdekelne, hogy én boldog nem
vagyok, hanem a ti boldogságotokról mindannyiotokéról, mert ti mind
lehettek boldogok. Én, és vannak még ilyen emberek, ha nem is sokan, de
egynéhányan, én nem létező falakba verem a fejemet, nem létező tüskén
vérzem meg a szivemet, de ti másmilyenek vagytok, higyjétek el, ti
lehetnétek boldogok.
Ne nevessetek ki, emberek, ha azt mondom, hogy a boldogság olyan, mint a
szivárvány. Van azért az, ha nincsen is; ha senki sem fogta is még
hétszinü szalagját a kezében. Van azért az, emberek, majd én elmesélem
tinéktek. Igen, igen, emberek, én már láttam a szivárványt közelről, én
már láttam, hol kezdődik a szivárvány. Hallgassatok csak rám, emberek.
Déli óra volt, nagy napsugaras dél, de az ég sarka fekete felhőkkel volt
teli, egészen fekete, félelmes felhőkkel, de csak a fejem fölöttig.
Onnan kezdve szürkén és fehéren dagadoztak a felhők, tülekedtek és
tolakodtak, de aztán odébb, a zöld hegyhát fölött, már vékony pókhálós
rongyokká szakadoztak s az ég másik feléről, ragyogó kék selyem
táblájáról sütött a nap szikrázó sütéssel.
Én a folyó partján álltam, emberek, köztem és a hegy erdős lába közt a
folyó volt és tul a folyón, a hegy lába előtt, a rozsföldek közül
kezdődött a szivárvány. Ó emberek, higyjétek el, hogy igy volt!
A zöld hegyhát volt a háttere a csudaszép szalagnak és a rozsföldek
közül szaladt fölfelé, föl az égre, a szürkére, feketére. Emberek,
emberek, csak a hidon kellett volna átmennem, száz lépés sem volt,
emberek, nem volt száz lépés sem s a rozsok kalászából nőtt ki a
szivárvány. Nem mentem át a hidon, miért mentem volna át, nem kell
megfogni a boldogságot, emberek, elég látni, elég tudni, hogy hol
kezdődik…
De mért nem figyeltek rám, emberek? Ez nem érdekel benneteket? Hát mi
érdekel, mondjátok meg, hogy mi érdekel, majd arról irok szép mesét
nektek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek, hiszen csak azért vagyunk a
világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak. Mi az, mi az,
emberek, nem figyeltek ide és vörös a kezetek? Miért vörös a kezetek,
emberek.
Nem, nem igaz! Ne mondjátok, hiába mondjátok, én ugy sem hiszem, hogy
vér az a kezeteken. Emberek vére van a kezeteken, emberek! Nem öltetek
ti, hiszen ember nem öli meg az embert, aki mind csak azért van a
világon, hogy örömet okozzon egymásnak. Nem, nem, ne mondjátok és ti se
higyjétek! Ne mondjátok, hogy mindennap; nem, soha! ne mondjátok, hogy
már eddig is mindig; nem, soha! ne mondjátok, hogy ezentul is
mindörökkön; nem, nem, soha!
Mi az, emberek, mit beszéltek? Hogy győzni kell? Kit akartok legyőzni?
És mit akartok attól, akit le akartok győzni? Hogy azt cselekedje, amit
ti óhajtotok? De tudjátok-e ti magatok, hogy mit kell cselekedni? Nem is
amazoknak, csak nektek magatoknak? Ki tudhatja? Ki tudhat bármit oly
biztosan, hogy azért egy csepp vért is elcsordithasson? Mit mondtok,
emberek? Hogy ellenség? Hát azt is tudjátok, hogy ki az ellenség? Ti már
beláttatok egymásba, emberek? De próbáltatok-e már önmagatokba
tekinteni? Láttátok-e már, hogy látni ott sem lehet? Ha akármit mond a
_másik_, emberek, az szó csak, csak szó; mit lehet tudni, mi van
mögötte? Ember van mögötte, emberek, de hogy milyen az ember, azt ember
csak nem tudhatja!
Hiszen azért gondoltatok istent magatoknak, hogy legyen valaki, akiről
azt hiszitek, hogy belenéz az emberbe és látja, hogy milyen. De csak nem
mondjátok, hogy ti vagytok az isten, ti nem lehettek az, akit
gondoltatok magatoknak, hiszen akkor ti is csak gondolat volnátok és
egymás vérét nem csordithatnátok.
Jaj emberek, szerettetek-e már? Ne haragudjatok, hogy megkérdezem
tőletek, de véres a kezetek, aligha szerethettetek; harmat van a kezén
annak, aki szeretett, illat van a kezén, élet van a kezén. De ha mégis
azt hiszitek, hogy szerettetek, emlékezzetek csak, mikor akit
szerettetek, azt mondta, hogy szeret: milyen puszta csengés volt az,
mennyi bizonytalanság reszketett – ti bennetek – a szó mögött.
Csak mondta, csak szó volt, de hogy szeret-e, soha meg nem tudhattátok,
hisz ember volt, akit szerettetek, s az ember azt mondja, amit akar,
emberek! És ti mégis tudni akarjátok, hogy ki az ellenségetek!
Mért mondjátok, hogy fogoly és zsákmány, emberek? Minek az nektek? És
mutassátok meg azt a foglyot, hadd látom én is, hogy látom-e, hogy
fogoly? Semmitsem látok, emberek. Csak embert látok, százezret, milliót
és hiába mondjátok, hogy fogoly, én nem tudom meglátni rajta, emberek.
Én is ilyen vagyok, te sem vagy másmilyen, s mi ketten foglyok nem
vagyunk. Mért mondjátok, hogy fogoly? A zsákmánytokon sem látok semmit,
emberek. Tárgy ez is, tárgy, tárgy, szomoru, örök tárgy, olyan, mint a
tintatartóm, a teaszürőm; tárgy, ami tul fog élni bennünket, mert csak
mi megyünk el innen emberek, a tárgyak ittmaradnak és nem bántják
egymást.
Emberek, nem értem a szavatokat és ti sem értitek az enyémet. De ne
akarjátok, hogy _én_ értsem meg, amit ti beszéltek, hiszen abból emberek
halála következik. Idejöjjetek, erőlködjetek, _ti_ próbáljátok megérteni
az én szavamat, mert jobb szó az, élő életnek szava. Mért akartok az
életnél egyebet? Ki mondta, hogy van egyéb is, mint élet s mért hittétek
el neki, emberek? Mért hittétek el, hogy másutt is van boldogság, mint
az életben, hiszen ti még sohasem láttatok egyebüvé? S mért hiszitek,
hogy más embernek van köze a ti boldogságotokhoz, más, messzi embernek,
hiszen ha boldogok még nem is voltatok, de azt csak éreztétek, hogy a
boldogtalanság bennetek van? Hát nem értitek-e, hogy a boldogság is csak
bennetek lehet? Emberek, figyeljetek rám, az én szavam, a zavaros, a
bizonytalan, az az értelmes beszéd, nem a tietek, amiben száraz szavak
borsói verődnek egymáshoz. Zsákmány, fogoly, győzelem, igy külön-külön
talán tudom, hogy mit jelentenek, de mikor egymás mellé rakjátok őket,
higyjétek el, hogy értelmük sem lehet! Mért töritek hát rajta a
fejeteket? Mért próbáltok ebből értelmet kicsenditeni?
Szép mesét irok tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek.
De ti elforditjátok a fejeteket és a szemetek odafordul, ahol ember vére
buggyan, a fületek oda, ahol ember nyögése hördül, az orrotok az oda,
ahol ember teteme büdösödik. Emberek, sikitom, idenézzetek, irom a szép
mesét tinéktek arról, hogy azért vagyunk a világon, hogy egymásnak
örömet szerezzünk. Mért nem _ezt_ hiszitek el, még akkor is, ha
hihetetlen? Ha ezt hinnétek, kiülne a szivárvány az égre, akármelyik
rozsföldről felszaladna a hétszinü szalag a fekete felhők közé s nem
volna messzebb tőletek száz lépésnyinél. Ott volna, ott a hegyháton
innen, a folyón tul, a hid mögött és nektek csak a hidon kellene
átmennetek. Hét szine van, hét gyönyörü szine, vagy nem is igaz:
_minden_ szine van, mert minden szin benne van s a vérnek, amit ti látni
akartok, csak egy szine van, mindig egy szine. Vörös. És az sem marad
meg, mert ha megalszik, fekete, piszkosan fekete. Emberek, minden szin a
szemeteké és minden szem csak minden szineké lehet, emberek, ne nézzétek
a vöröset és a feketét. Gyertek ide! nézzétek a szivárványomat!
figyeljetek a szavamra!
De nem jöttök, géppuskátok van, ágyutok van, uj gázatok van.
És nem vagytok emberek.